Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Hetény János: Máriacelli vonatkozású vallásos ponyvairatok egy pannonhalmi gyűjteményből a Rábaközi Muzeális Gyűjteményben
ARRABONA 2008. 46 / 2. TANULMÁNYOK ria) templom levéltárában található források szerint már a reformációt megelőző időkben is gyakorolták. Német eredete mellett szól, hogy a magyar búcsújáróhelyeken is többnyire a német nemzetiségű búcsúsok vásárolták. Mindenekelőtt a Szűz Mária kegyhelyeken (Baja-Máriakönnye, Hajós, Máriagyűd, Máriakéménd, Máriaradna/ma Radna, Románia/, Rőtfalva, Sopronkertes (ma Baumgarten, Ausztria), Sümeg, Szeged-Alsóváros stb.) volt elterjedt, de a Szent Vendel (Németboly), a Szent Anna (Sükösd), valamint a Szent Vid (Velem) kultusszal való kapcsolata is ismert.5 Az offerekkel az emberek vágyaikat, kívánságaikat jelenítették meg: a gyermektelen asszony pólyás baba formájú bábot áldozott, a beteg a fájó testrészt ábrázoló figurát: lábat, fület, szemet, fogsort, mellet stb. ajánlott föl. A várandós asszony a „méhanyá”-t jelképező békát,6 aki házat épített, viaszházacskát áldozott, aki pedig az állatai egészségéért imádkozott a kegyhelyen, különféle állatfigurákat helyezett az oltárra. A leírások a XX. század elején már szinte mindenütt a szokás hanyatlásáról számolnak be. A magyar néprajztudomány számára addig szinte ismeretlen szobrocskákra nálunk Bátky Zsigmond hívta fel a figyelmet. (Bátky 1904, 265-268.) Az általa idézett közlemények sorában hazai vonatkozásban mindössze Johann Reinhard Bünkernek, a bécsi antropológiai társaság közlönyében megjelent közlését említi, amelyben öt darab fogadalmi állatfigurát mutat be a lékai (ma Lockenhaus, Ausztria) múzeum gyűjteményéből, amelyek a Vas megyei Kúpfalváról (ma Kogl im Burgenland, Ausztria) származnak.7 Felhívása, amely szerint „szerfelett kívánatos volna, hogy vidéki szaktársaink utána néznének a dolognak s különösen a búcsújára helyek áldozati és profán tárgyait a megérdemlett figyelemben részesítenék”, nem maradt hatástalan. A következő években, évtizedekben a magyar néprajztudomány különböző orgánumaiban sorra jelentek meg a témával kapcsolatos közlemények. (Kárpáti 1905; Bellosics 1908; Vajkai 1940) A fölöttébb törékeny, a felajánlással szerepüket betöltött tárgyakat a bábosok rendszerint visszavásárolták, vagy beolvasztották, és a viaszból gyertyát öntettek a templom számára. (Kárpáti 1905, 46.) Ennek tudható be, hogy múzeumaink igen keveset őriznek belőlük. A kapuvári Rábaközi Múzeum néprajzi gyűjteményébe az 1960-as évektől kezdődően többszöri ajándékozás révén 96 darab viasz offer került a rábaközi Mária kegyhely, Osli templomából.8 Osliban az offereket, helyi nevükön „viasz test”-eket, a szószék alatt elhelyezett üvegezett szekrényben őrizték. Erősen szennyezett, töredezett voltuk hosszan tartó használatról árulkodott. (2. kép) A tárgyegyüttes nyilvántartásba vétele és tudományos feldolgozása során átvizsgáltam a templom számadáskönyveit, valamint Jáky Ferenc plébános kéziratos feljegyzéseit, amelyek az offerek beszerzésére és árusítására vonatkozó, igen figyelemreméltó adatokkal szolgáltak. 212 2. kép A viasztestek szekrénye az osli kegytemplomban, 1980. (SOM-ANF 40 501, Adorján Attila felvételei
