Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Veszprémy László: Az invesztitúra harcok királyképe német földön és Magyarországon (László és Salamon propagandája és anna utóélete)
VESZPRÉMY LÁSZLÓ AZ INVESZTITÚRA HARCOK KIRÁLYKÉPE NÉMET FÖLDÖN ÉS ... Veszprémy László AZ INVESZTITÚRA HARCOK KIRÁLYKÉPE NÉMET FÖLDÖN ÉS MAGYARORSZÁGON (LÁSZLÓ ÉS SALAMON PROPAGANDÁJA ÉS ANNAK UTÓÉLETE) A magyarországi historiográfiában joggal foglal el megkülönböztetett helyet az „idoneitás” és „legitimitás” témaköre, hiszen erre Salamon és Géza/László korától kezdve a fennmaradt krónikás forrásokban időről időre reflektáltak. Felfogásunk szerint a hazai történeti irodalomban megjelenő, a gregoriánus, ill. antigregoriánus ideológia hatását mutató érvelések nem állnak magukban, hanem a német ellenkirályhoz kapcsolódó, őt támogató és támadó forrásokban is kimutathatók, s vélhetően Magyarországon sem maradtak ismeretlenek. (Gerics 1961; Gerics 1974; Gerics 1980; Gerics 1994; Gerics-Ladányi 2002) Ennek ellenére az utóbbi évtizedek hazai szakirodaimának egy része a kérdést mégis csak mint sajátosan magyar ideológiatörténeti fejleményt vizsgálta, amivel magát a problémakört az indokoltnál jobban beszűkítette, értelmezési lehetőségeit pedig indokolatlanul le is csökkentette. A kérdéskör annál is nagyobb figyelmet érdemel, mivel az invesztitúra harcok szellemi légköre biztosította azt a közeget, elsősorban a László-Salamon trónharcok, majd Kálmán uralkodása során az ország szuverenitását illető pápai állásfoglalások révén, amely a hazai krónika- és legendaírás megújulásához vezetett el. E témával egyúttal a 2007-ben elhunyt Gerics József emlékét is tisztelettel idézzük meg, aki fejtegetéseiben mindig nagy teret szentelt a VII. Gergelyhez kapcsolódó forrásoknak. A XI. században e fogalompár kétségkívül a pápai argumentáció hatására kapott nagyobb publicitást, mégpedig egy olyan német belpolitikai válsággal kapcsolatban, amelynek kialakulásához a pápai udvarnak vagy éppen személyesen VII. Gergelynek csak áttételesen volt köze. Sőt, tudjuk, hogy VII. Gergely 1075-ben még gratulált a szász lázadás leveréséhez Henriknek. A pápákról egyáltalán nem állítható, hogy a német belpolitikában ne mozogtak volna otthonosan. A belpolitikai ellentéteknek, a szembenálló felek közötti közvetítésnek hamar szereplőivé váltak a pápák. I. András magyar király már 1050-ben követet küldött — György kalocsai érseket — IX. Leóhoz, akinek megbízásából 1051-ben Clunyi Hugó közvetített; végül 1052-ben a pápa személyesen is megjelent a Pozsony melletti császári táborban. Ebben a helyzetben, a pogány lázadások után, az 1050-es évek elején, a német császár a siker reményében vethette a magyarok szemére a német császári családba felvett Péter király iránti esküjük megszegését, s annak jogos megbosszulására hivatkozhatott. Nyilván arra is emlékeztek, hogy a császár Aba legyőzése után igen keresztényi módon Rómába küldte a magyar felségjelvényeket, köztük a koronát és a szent lándzsát. A pápákat maguk a német uralkodók vonták be a német belpolitikába. II. Viktor, korábban Gebhard eichstátti püspök a magyarok elleni háború alatt kormányzó volt, majd a betegeskedő császár helyett 1056-ban sikerrel nyerte meg a birodalmi előkelők támogatását IV. Henrik számára. Maga VII. Gergely is jól kiismerte magát a német ügyekben, hiszen öt korábbi pápának volt tanácsadója, és legátusként 1057-ben személyesen is járt német földön. (Berges 1947, 189-209.) A 37
