Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Magyar Zoltán: A vízfakasztás csodája a mondahagyományban
MAGYAR ZOLTÁN A VÍZFAKASZTÁS CSODÁJA A MONDAHAGYOMÁNYBAN Az egyik Torda környéki mondában László lova egy kőben megbotlik, és az elmozdult kő helyéről buggyan fel a forrás (a Balaton eredetmondája — ugyan nem Szent Lászlóval összefüggésben — hasonló narratív toposzra épül). Egyes aranyosszéki román szövegekben a ló aktív részesévé válik a vízfakasztásnak: a patájával kapál egy helyen, s úgy buggyan ki a víz a földből. Legalább oly érdekesek azok a szintén aranyosszéki változatok, melyekben a forrás László lovának lehanyatló fejénél fakad, miáltal az isteni erő elsőül a fáradtságtól és szomjúságtól szenvedő állatot segíti meg. Ez a típusvariáns magyarázza a ló orrlyukaihoz hasonló formájú forráshelyet is. (Vöő 1992, 188-190.) Szükséges szót ejteni néhány rendhagyó változatról is. Az aranyosszéki Királykútja kapcsán főként a környékbeli románok tartják úgy, hogy a forrástól öt-tíz méterre egy másik, kisebb forrást is fakasztott a ló, s ott is próbált vizet inni, de az még sikertelen maradt. Hasonlít erre az a szöveg, mely szerint a ló az orrlyukán keresztül egy nagyot fújt, mire a sziklából víz fakadt, ám a vitézek még így sem tudtak inni, ezért a ló két lábára letérdelt és az orrát beleverte a sziklába, ahol erre veder formájú gödör keletkezett. A debrődi mondakörben szintén tudunk sikertelen vízfakasztásról — akárcsak egyes templomok, kegyhelyek alapításmondáiban, az isteni rendelés jelöli ki a forrás tényleges helyét: „Szent László katonáinak ugye ennivaló már ót, de szomjasak vótak, inni nem ót. És akkor ő már itt megállt, hogy vizet fakaszt. És be is vágto a kardját, ott van a kardnak is a nyoma, a ló lábának is a nyoma, és nem gyött neki víz. Úgyhogy neki még kellett gyónni tovább ide be a tisztásra. Úgy látszik, hogy az Atya így rendelte, hogy ez a hely legyen ez a kegyhely... a Szent László-forrás.” (Fehérváry 1993, 191.) E debrődi hagyomány úgy tartja, hogy a Szent László-forrásban benne maradt László lovának az aranypatkója, mely olykor megmutatkozik a híveknek, ám kivenni nem lehet. Hasonló hagyományt ismerhetett a XIX. század közepén Lisznyai Kálmán is, amikor egy palócföldi kútról, valószínűleg a Szentkútról, ezt írja: „Aranypatkójából egy szeg / Most is a fenekén ragyog.” (Lisznyai 1851, LXXXIV.) Egy Torda környéki változat pedig arról ad hírt, hogy a ló arany kengyelvasa látható a hasadék mélyén. A palócföldi Szent László-mondakörben gyakori az a motívum is, hogy az ugratás közben a patkó leesik a ló lábáról, és ahová az hullik, ott fakad fel a víz — s többnyire e szövegekben is aranypatkóról van szó. Egy gyimesi csángó mondaszövegben a Tordai-hasadék mondájának és a csodás vízfakasztás motívumának kontaminálódását figyelhetjük meg. A szöveg külön érdekessége, hogy László fohászára olyan nagy víz keletkezik, amely—miként Mózes népét a Vörös-tenger — őt is elválasztja az üldözőitől: „S ment — nem tudom, hogy melyik tó lehet, romániai részen van-e? Érték utol a törökök, má vége ót. S akkor nem ót mentség; állandóan imádkozott, fohászkodott, s akkor egy nagy víz odaszületett, hogy nem tudtak a törökök elmenni. Oköt utolérni nem tudták. Úgyhogy azt mondták: evvel nem lehet semmire menni. Ezt az Isten vezérli. Nem tudják ők sehogysem leölni, legyőzni.” Két aranyosszéki monda is úgy meséli, hogy a pata nyomán nem forrás, hanem tó keletkezett. Az egyik történet szerint ahogy a szikla kettéhasadt, Szent László a szikla oldalán leereszkedett, ahol egy mocsaras helyre ért. Ott lovának a patkója nyomot hagyott, s ennek helyében egy tó keletkezett. A patkó alakú tó neve Szent László-tó lett. S mivel végighaladt a közeli községen, az is a király nevét viseli azóta. 323
