Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Magyar Zoltán: A vízfakasztás csodája a mondahagyományban
ARRABONA 2008.46/1. TANULMÁNYOK A másik monda úgy tudja, hogy a lónak a patája beleragadt a sárba, és amikor kihúzta belőle, akkor keletkezett az a tó, melyet a szent királyról neveztek el, és amely még manapság is megvan. És ismeretes olyan variáns is, ahol mindössze Szent László sarkantyúja érinti földet, s a helyén patak keletkezik. És végül itt említendő az az egészen különleges motívum, mely a palócföldi hagyománykörből származik, s mint Lisznyai megverselte: „Szent László kegyes beszédét A virágok is értették. (...) S hol megcsókolta a földet Ott egy szép forrás fakadott.” A csodás vízfakasztás régóta kedvelt narratívtípusa, illetve motívuma a népköltészetnek. Része volt már az antik mitológiáknak is, ám a keresztény legendák majd minden esetben Mózes pusztai vízfakasztására vezethetők vissza (4Móz 20,7- 11). A keresztény változatok lényeges mozzanata az imádság. Nem véletlen, hogy rendre szentekről jegyezték fel ezeket a történeteket. Egy IV. századi legenda szerint Remete Szent Antal egyszer a pusztában vándorolt társaival. Vizük elfogyott, s egyre inkább szenvedtek a szomjúságtól. Szent Antal szíve megesett rajtuk. Félrevonult és imádkozott, és első könnyhullatására ott helyben bővizű forrás fakadt a földből. Egy másik legendás történet szerint Szent Márton püspök szamarának egyszer útközben inni adott egy szegény asszony. A püspök hálából, hogy az aszszonynak ne kelljen a messzi kútra fáradnia vízért, imádkozott, és a „földből legott dús forrás tűnt elő”. (Horváth 1928, 43.) A vízfakasztó monda ismeretes az örményeknél is, akik ugyancsak nemzeti szentjükhöz, mecbini Szent Jakab püspökhöz kapcsolták a csodás képességet. Az ősi történet szerint a püspök legfőbb vágya volt, hogy „megláthassa Noé bárkáját, mely az Ararát hegyén állapodott meg a vízözön idején. Nekivágott a hegynek, de megszomjazott s azok is, akik vele tartottak. Térdre borult, elkezdett imádkozni, és azon a helyen, hová fejét tévé, forrás fakadt, melyből mind ittak.” Midőn már majdnem elérte célját, elszenderedett, Almában egy angyal jelent meg neki, s közölte vele, hogy teljesült a kérése, mert a feje fölött lévő fa a bárkából való, ám többet ne kívánjon látni belőle — így aztán a szent örömmel tért vissza. Egy más alkalommal Szent Jakab több napon át nem evett, nem ivott semmit. S mikor térdre borult, hogy imádkozzék, fejénél forrás fakadt — amit az előbbihez hasonlóan máig is Szent Jakab-forrásnak hívnak. (Patrubány 1901, 239.) És mindazok a nemzetközi analógiák, a szentéletrajzok példái még sokáig sorolhatóak lennének, melyekben a szentek fohásza nyomán a földből, sziklából fakadó forrásokról esik szó. A középkori iratok is számos ilyen csodát említenek — mint narratív motívum, gyakran feltűnik a Legenda Aurea és az Acta Sanctorum életrajzaiban is. Mégis szembetűnő, hogy a korakeresztény szenttörténetek és a nyugat-európai példák sematikus elbeszélései mellett mennyire élő és változatos mondák társulnak a magyar lovagkirály személyéhez még a vízfakasztás csodatételénél is — mintegy Szent László évszázadokon átívelő népszerűségét is igazolva. 324
