Arrabona - Múzeumi közlemények 43/2. - Emlékülés Kisfaludy Károly halálának 175. évfordulóján (Győr, 2005)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: A magyar romantika néhány kérdéséről

KERENYI. FERENC A MAGYAR ROMANTIKA NEHANY KÉRDÉSÉRŐL Kerényi Ferenc A MAGYAR ROMANTIKA NÉHÁNY KÉRDÉSÉRŐL (Kisfaludy Károly halálának 175. évfordulóján) Nem kevesen lehettek a XIX. század második évtizedének Magyarországán, akik - a kisebb szünetekkel évtizedek óta tartó és hazánk földjére is átcsapó francia háborúk, az Európán átmasírozó százezres hadseregek, a ledőlő trónusok és az átrajzolódó országhatárok láttán - úgy érezték, valamiféle kiismerhetetlen erő (sors? végzet?) uralkodik életükön, átgázolt rajtuk a történelem. így gondolta ezt 1815-ben Kazinczy Ferenc is: „Én régolta úgy nézem már a világ történeteit, mintha egy nem értett nyelven játszanának előttem egy theáteri darabot; csaknem minden megfoghatatlan előttem, s nem tudom, tragédia-e vagy vígjáték." A széphalmi mester rezignáltságába persze a történelem menetébe egyszer már beavatkozni szándékozott és ezért 2387 nap börtönt szenvedett politikai fogoly tapasztalatai is belejátszottak, de ő legalább életprogrammal válaszolt a dilemmára: „Ahelyett tehát, hogy azokan törődjem, amit reám nem bíztak és amihez bizonyosan nem értek, ami erőm van, azt nyelvünk és literatúránk gyarapítására fordítom..."i A következő nemzedék, a „franciaországi változások" táján születetteké^ nem elégedett meg ennyivel. Minthogy szerintük „[v]áltozat [változás] alatt nyög minden földi teremtmény", a válasz csak egyféle lehet: Küzd az erős, de halad; gyöngébb őt lesve nyomozza. Es ha nem érheti el, régi szokásra kevély. Kisfaludy Károly e két epigramma-idézete^ kulcsfogalmaival (mint változás, küzdés, haladás) a lényegre tapintott: a romantikusok a végzet tudomásul vétele helyett a szembenézést választották, kutatva és feltárva egyszersmind, ami ezt gátolhatta: az emberi személyiségben rejlő, említett maradiságon kívül a történelem tanulságainak figyelmen kívül hagyását, az idő és a tehetség elfecsérlését és végül a nagy, alapvető félelmet, hogy az emberiség történelme nem előre halad, hanem csupán (akár a természet) ismétlődik, körben jár, noha ezt az egyes ember a maga rövidre szabott életében talán nem érzékeli. Mivel ezek a kérdések, megfontolások a Szent Szövetség első másfél évtizedében nem kötődtek határozott társadalmi elképzelésekhez vagy utópiákhoz, az őket felvető, tárgyazó verseket szokás a kora-reformkor filozófiai lírájának nevezni. Itt említendő a költőként máig nem kellőképpen értékelt Katona József 1818 előtti verse, az Idő; Kisfaludy Károlytól Az életkorai (1821) és a Tűnő életkor (1823). Bővíthető a kör a fiatal Vörösmarty költeményeivel {Álom és való, Remény és emlékezet, 1822) és - természetesen - a versbokor legismertebb darabjával, Kölcsey Ferenc Vanítatum vanitasával (1823). S hogy a történelemszemlélet kérdését nem az irodalomtörténet-írás kapcsolja utólagosan ide, azt a „história filozófiáját" mindig is szenvedélyesen kereső Kölcsey életművében bizonyíthatja, hogy a Hymnust és a Vanítatum vanitast csak hetek, legfeljebb hónapok választják el egymástól; Kisfaludy Károlynál pedig a Tűnő életkorra rövidesen, 1824-ben a Mohács következett, benne a magyar romantika történelemszemléletének közkeletű, szállóigévé lett meghatározásával: Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk.^ 21