Arrabona - Múzeumi közlemények 43/2. - Emlékülés Kisfaludy Károly halálának 175. évfordulóján (Győr, 2005)
Tanulmányok - Almási István: Kisfaludy Károly egyik népdala a tövisháti szájhagyományban
ALMAS! ISTVÁN KÍSFALÍJÍ:)Y KAROLY EGYIK NÉPDALA A TOVLSHAT! SZÁJHAGYOMÁNYBAN Almási István KISFALUDY KÁROLY EGYIK NÉPDALA A TÖVISHÁTI SZÁJHAGYOMÁNYBAN Ismeretes, hogy népdal szavunk 1818 óta van használatban. Elsőként Kultsár István nevezte így - anémet Volkslied mintája szerint - „a' pusztákon és falukon" énekelt dalokat. Az új szó meghonosodását követően nemcsak a korábbi elnevezések (mint például „közénekek", „népbéli dalok", „nemzeti dallok", „köznép énekei", „köznépi dalok", „pórdalok" stb.) szorultak ki rendre a gyakorlatból, hanem megindult magának a fogalomnak a tisztázása is. Ennek eredményeképpen kizárólag a városi műveltségtől érintetlen társadalmi rétegek körében keletkezett, énekszóban élő dalokat kezdték népdaloknak tekinteni. Ugyanakkor sor került a népköltészet és az irodalom közötti viszony vizsgálatára, mindenekelőtt abból a szempontból, hogy mit nyerhet az irodalom a népköltészet gondos feltárása és ápolása révén. A nagyfokú érdeklődés, amely a népdal iránt a XIX. század elején fölébredt, Herder eszméinek hatása mellett főként azzal a körülménnyel volt összefüggésben, hogy akkortájt vált különösen időszerűvé az elidegenedett műköltészet viszszatérése a régóta mellőzött eredeti, nemzeti mintákhoz. A kor költői és irodalomtudósai egyre inkább a népdalban találtak rá azokra a tartalmi és formai jegyekre, amelyek a műköltészetnek nemzeti jelleget biztosíthatnak. Kölcsey Ferenc 1826-ban az Élet és Literatura lapjain közölt Nemzeti hagyományok című nevezetes tanulmányában egyértelműen ki is jelentette, hogy „a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet". Az irodalmi gyakorlatban a népdal kétféle módon jutott érvényre. A költők, akik - Kölcsey szavaival - „a' népnek tónusában léptek elő", részint egyszerű utánzatokat, részint „művészi gonddal megnemesített" népdalokat írtak. Az utóbbi igény szerint, vagyis az „emelkedettebb népiesség" szellemében alkotott, illetőleg alkotandó „művészi népdalok" - céljairól, valamint szükségesnek vélt tulajdonságairól Kölcseyn kívül főleg Bajza József és Toldy Ferenc fejtett ki termékenyítő, iránymutató (bár korántsem minden tekintetben egyező) gondolatokat. Az elméleti tisztánlátás azonban a XIX. század folyamán egyáltalán nem vált általánossá. Ezt tükrözi az a körülmény, hogy a népdalgyűjtemények összeállítói, illetve a folyóiratokban megjelent népköltészeti anyagok közreadói nem különböztették meg szigorúan a nép ajkán született igazi népdalokat az irodalmi termékektől. Magától értetődőnek tartották, hogy ezeknek - mint a népdal kategóriájába egyaránt besorolható alkotásoknak - egymás mellett van a helyük, s az irodalmi népdalok szerzőinek nevét többnyire föl is tüntették. Olyan elképzelés is fölmerült, amely szerint a költők feladata egyenesen a nép számára írni a sajátjaihoz közel álló, de azoknál magasabb rendű népdalokat, figyelmen kívül hag5rva az elsődleges szempontot, hogy tudniillik a népdalokkal való foglalkozás éppen a műköltészet újjáteremtése érdekében lehet fontos. Például Kisfaludy Károly 1828-ban azt tervezte, hogy egy olcsó, közhasznú, száz dalt tartalmazó kézikönyvet fog kiadni, s ezért népdalok írására szerette volna megnyerni Vitkovics Mihályt, Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt, Fáy Andrást és Bajza Józsefet. 113
