Arrabona - Múzeumi közlemények 43/2. - Emlékülés Kisfaludy Károly halálának 175. évfordulóján (Győr, 2005)
Tanulmányok - Fried István: Kisfaludy Károly „irodalompolitiká”-ja
AR.RABONA 2005. 43 /JL TANULMÁNYOK „nemzeti irodalom"-eszméhez a legfontosabb érveket szolgáltatták. Valójában Kisfaludy Károly a klasszika és a romantika között munkálkodott/ s ez (ismétlem) korántsem idői elhatárolódást jelent Kazinczy és Vörösmarty irodaimiságától, hanem változatként, kiegyenlítő tevékenységként alternatívát kínál: elhatárolódást Kazinczy idejétmúltnak minősített, ezért átírásra, átszerkesztésre szoruló klasszikájától, ám Vörösmartynak olyan segítését, amelyben azért a Kisfaludy-szerep érintetien maradhat. Kevésbé enigmatikusan fogalmazva: a Vörösmarty-epika, a romantikus iróniát a „tündérező" cselekményszövésbe illesztő módszere lényegében idegen maradt Kisfaludy Károl5^ól; s bár pályája megszakadt, utolsó, töredékes tragédiája sem jelezte, hogy drámaírói gyakorlatában teljesen szakított volna a Stibor vajdában kialakított tragikumfelfogással, újságírói-lapszerkesztői (tervezett) karrieije sem ígért fordulatot a szépirodalmi munkásságot tekintve. Ugyanakkor ami az úgynevezett korszerűséget illeti, Kisfaludy Károlyt talán mégsem Toldy Ferenc részint legendásító, részint kevéssé reflektált kanonizáló törekvéseihez igazodva kellene értelmezni, persze, „átmeneti" jelenségként sem, hanem arról volna érdemesebb megemlékezni, miként reagált Kazinczy(ék) klasszikájára, illetőleg: miként próbálta meg „szubjektivizálni", „romantizálni" ezt a klasszikát. Már itt: amikor Kazinczyra vagy Kazinczyékra szűkítem a klasszikát, akkor csupán a XIX. század első két évtizedének erősen rétegzett magyar irodalmi beszédét gondolom előtérbe álh'tani, figyelmeztetve arra, hogy Kisfaludy nemigen látszott tudomást venni a Bánk bánról (és az abból kiolvasható, a lovagdrámákból építkező, de azokat erősen „shakespeare-izáló" dramaturgiától távol tartotta magát), ellenben Katona dramaturgiai tanulmányának a hazafias dicsekedésre vonatkozó paszszusait akár önmagára is érthette, és önkritikus epigrammában reagálta le. De beszédesnek bizonyulhat az is, hogy Kölcsey ugyan vállalta A leányőrző kritikus olvasását, az értekezésben azonban a valódi feladatot megkerülve, nem Kisfaludy Károlyról, hanem a komikumról gondolkodott el, méghozzá olyan módon, hogy abból Kisfaludyra visszakövetkeztetni nemigen vagy csak közvetve lehetett. Vörösmartynak kezdetben „grecizálás"-t ajánlott, utóbb az Aurorában feltehetőleg örömmel közölte a romantikus Vörösmartyt, ám az ő „rémregényes" balladái (forrásaiknak megfelelően) a „gótikus manier"-ba sorolhatók, és viszonylag kevéssé rokoníthatók a német koraromantikát többnyire közvetett úton megismert Vörösmarty balladáival, elégiáival. Kisfaludy eleinte elfogadni látszik Kazinczynak fordításokkal jelezhető Osszián-értelmezését, utóbb mintha az ossziánizmus romantizáló változatához kerülne közelebb,^ ám paródiái az Osszián nyomában járó ritmizált epika képtelenségig torzított változatával érzékeltetik egy verspróza-szerű műfaj problematikus voltát. Míg Kazinczy irodalomszervezésének a levelezés bizonjmlt a legcélszerűbb eszközének, az irodalmi középponttá „fejlődő" Pesten élő és munkálkodó Kisfaludy Károly messze nem tulajdonított oly jelentőséget a levelezésnek, mint Kazinczy, jóUehet a Gaál Györggyel folytatott német nyelvű(!) levelezés betekintést enged nézeteinek alakulástörténetébe. Arról nem is szólva, hogy Kisfaludy Károly színműveivel, vidám elbeszéléseivel, ületőleg életmódjával és szerkesztői foglalatosságával par excellence városi szerző (onnan tekint az udvarházakra),^ szemben Kazinczyval, aki ugyan nem a „vidéki" Magyarországot képviselte, de akitől az a fajta „városi" mentalitás távol állt, bécsi és pesti időzései mindig valamely (művészeti vagy egzisztenciális) cél érdekének jegyében teltek, de szemben Vörösmartyval (is), akit előbb hamar megunt szerkesztői munkája avatott pesti íróvá, utóbb A fátyol titkai városi szerzővé. Ez a határozott és kinyilvánított városiasság majd Petőfinek pesti letelepedése után lesz oly mértékben visszavonhatatlanná, hogy nemcsak Pest-Buda irodalmi központ, sőt: főváros létét nem lehet kétségbe 10