Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Tóth Henriett: Apollón és Marsyas mítosza a győri Xántus János Múzeum egyik kőemlékén

ARRABONA 2004, 42 / 2. TANULMÁNYOK nőnek, azaz a szülésre képes nimfának pusztán a nemzés miatt voltak fontosak a kísérői... Ha ennek lehetőségétől megfosztják, megfosztják hatalmától is - így talán nem túlzó a feltételezés: Marsyas megnyúzása szimbolizálhatja a matriarchátus és patriarchátus, az istennők helyett az istenek uralmának korszakváltását. Apollón nemcsak Marsyas, hanem Pán, a síp egy másik mestere felett is győzelmet arat, mely diadallal így a lant, a klasszikus zene, műveltség abszolút teret hódít a „barbár", primitívebb kultúrát megtestesítő hangszerrel szemben. R. Graves meglátása szerint Marsyas és Pán legyőzése annak mítoszbeli kifejeződése, hogy a hellének uralmuk alá vonták Phrygiát és Árkádiát, aminek következtében e területeken a húros hangszerek váltották fel a fúvós hangszereket, kivéve a parasztság körében. Ugyanő úgy véli, hogy Marsyas büntetése egy szent király rituális megnyúzását jelképezheti - ami beleillik az anyaistennő-nimfa gondolatmenetbe -, „vagy egy égerág kérgének lehántását, hogy pásztorsípot készítsenek, tudniillik az égerfát egy isten vagy félisten megtestesülésének tekintették." (Graves, 2001.78.) Ovidius Metamorphoses-a szintén azt támasztja alá, hogy a szatír feláldozása a Kübelé-Artemisz-féle termékenységi rítushoz („csöpögött mindenhol a vére", „sírva siratták mind... ki a bércen csordát és gyapjas nyájat legelőre terelget" i.m. VI. 388, 394, 395), a szent király feláldozásához köthető mitológiai elem. Hasonló álláspontot képvisel Kerényi Károly. A satyroi - véleménye szerint a „régi Peloponnésos dialektusában" a sziléneknek felelnek meg. Olyan férfiak voltak, akik a nagy anyaistennő phallikus kíséretét alkották, a „teltek" nevet viselték, mely „teliségükre, s ezáltal erotikus izgalmi állapotukra is vonatkozott", mint erről fentebb már tettünk említést. Ugyancsak szatíroknak nevezték leírása alapján az ún. bakokat, azaz kecskebőrbe öltözött férfiakat. A satyroi kapcsán említést és nagyon valószínűnek látszó értelmezést ad „Marsyasról, aki olyan ostoba volt, hogy Apollónnal akart a muzsikában versenyre kelni, az legyőzte és lehúzta bozontos bundáját - amiből nem kell az isten különös kegyetlenségére következtetnünk, mihelyt csak álruhásdit látunk az állati megjelenésben." (Kerényi 1977. 120.) Vagyis megint csak szembe kerülünk a szent király feláldozásának motívumával... De miért volt szükség ilyen áldozatra? A szent király valójában népe jólétének biztosítéka, akiben az első alapító hérosz szelleme-lelke él tovább. Különös tiszteletnek és védelemnek örvendett ám állandó veszedelemnek is ki volt téve. Ha törzse erejét hanyatlónak vélte, katasztrófa - éhínség, hálál - bekövetkeztétől félve pusztulásra ítélhette, hogy ereje töretlen formában szálljon át kiszemelt utódába, s őrködjék a törzs további jóléte felett. Azonban a királyt erejének teljében is megtámadhatta egy vetélytárs (!), s ekkor életre - halálra menő harcot vívtak a hatalomért. (Frazer 1998. 159183.) Úgy véljük, nem túlzás Apollón és Marsyas vetélkedésében ilyen fajta harcot látnunk, hisz a nagy anyaistennő uralmának megszűnte után - akinek kíséretébe, szellemiségébe tartozott a szatír is - a patriarchátust-férfi uralmat szimbolizáló isten (ek) kerülnek hatalomra. Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz, a győri lapidárium domborművéhez! Ha figyelmesen szemügyre vesszük a kompozíciót, feltűnik, hogy a szekszárdi szarkofág megfogalmazásának épp a tükörképét látjuk. Az alisciai ábrázoláson balról jobbra haladva látható az ülő, babérkoszorús, kezében lantot tartó isten, 26