Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Dr. Bánhegyi Jób: egy elfelejtett dunántúli festő (Szapudi-Laendler István élete és munkássága)

DR. BÁNGEGYI JÓB EGY ELFELEJTETT DUNÁNTÚLI FESTŐ Dr. Bánhegyi Jób EGY ELFELEJTETT DUNÁNTÚLI FESTŐ (Szapudi-Laendler István élete és munkássága) Hét önarckép, számos rajz és fénykép őrzi arcvonásait. Első olajfestésű önportréját jóformán gyerekfejjel készítette, kisdiák korában, valószínűen fénykép után, mellkép profilban. Hosszúkás, leptosom jellegű arc, erős állal, szőke, dús, hullámos haj, merengő barna szem, vonásai még lágyak, szinte nőiesek, mindez szláv és germán ősök öröksége, amely anyai részről határozta meg fizikai és lelki alkatát és magyarázza azt a természet és művészet iránt való nagy vonzalmát, amely döntően hatott életére és sorsára. Atyja a gyakorlati élet embere volt. Kereskedelmi akadémiát végzett, tisztviselő lett egy faipari vállalatnál, majd korán önállósult. Nagyszabású fakitermelő üzemet alapított, s a Felvidéken, Erdélyben, Szlavóniában végzett munkájának eredményeként idővel szép vagyont szerzett, amely lehetővé tette, hogy a legjobb nevelést biztosítsa két gyermekének, Ernának és Istvánnak. Második önarcképe szalonruhás fiatalemberként ábrázolja, főiskolás korában, a harmadikon mint prémbundás, puskás, vadászkalapos férfi, jókedvűen, vidáman tekint a nézőre, szinte érezzük a képen egy sikerült téli körvadászat elégedett hangulatát. A negyedik önarcképen erős nyári napsütésben, sportingben, piros-barna arccal tekint szembe a nézővel - könnyedén festett tanulmány egy egészséges fiatal férfiúról, aki örül az életnek, a pillanatnak, és nem érdekli a bizonytalan jövő. Farsangi maszkban ábrázolja önmagát az ötödik képen, jó táncos volt, társaságbeli, szellemes és ötletes, és semmi vidámságnak nem ellensége. De mindezek az önabrazolások nem árulnak el mindent Szapudi-Laendler István legmélyebb énjéből. Mert igaz, hogy zavartalanul derűs volt gyermek- és ifjúkora, szerette és élvezte az anyagi jólét nyújtotta örömöket: vitorlázásokat a kék Balaton hullámain, utazásokat a külföldön, bálokat és zsúrokat a fővárosban, augusztusi foglyászást, őszi lovaglást a tarlókon, decemberi körvadászatot a sövényházi határban, de mindezek inkább csak alkalmi keretei életének. Hivatása szerint született festő volt, még pedig olyan, amilyennek két utolsó önarcképe mutatja, az egyiken - Önarckép sapkában - (1. kép) szembenéz a szemlélővel a műterem homályos hátteréből, tekintetében az alkotás problémáival való viaskodás tükröződik, a másikon - Önarckép festőállvánnyal - (2. kép) profilban, eltűnődő arccal áll a festőállvány előtt, mérlegelve a legközelebbi ecsetvonásnak a készülő alkotásban való szerepét. Olyan büszkeséggel és szeretettel szorítja magához a palettát, ahogy csak a hegedűművész tudja dédelgetni kedves instrumentumát. Szapudi-Laendlernek a sors a színek és vonalak, fény és árnyék titkait szánta örökségül, világképe a létnek főképp festői elemeiből épült fel, életérzése így kapcsolja össze őt a ragyogó napsugár, borongós őszi köd, lélekző fák, pompázó virágok, futó felhők, csendes tavak, suttogó nádasok, csacska patakok, eget tükröző, folyók színes titkaival, ahogyan csak a gyermek egészséges, naiv realizmusa, és örökké csodálkozni tudó lénye képes egybehangolódni a léttel és a természettel. 183