Arrabona - Múzeumi közlemények 41/1-2. (Győr, 2003)
Tanulmányok: - Székely Zoltán: A győri vár reneszánsz kapui
ARRABONA 41.2003. TANULMÁNYOK vezethetők vissza, amelyek közül az egyik Sebastiano Serlio mintakönyvének egyik ideálterve, míg a másik ezzel szemben egy megvalósult, konkrét építmény: a Michèle Sanmicheli tervezte veronai Porta Palio. Sebastiano Serlio 1537-ben jelentette meg Velencében nagy hatású traktátusának első részét - amelyet Serlio IV. könyveként tart számon a kutatás -, Regole generali di architettura... címmel. E művében az öt klasszikus toszkán, dór, ión, korinthoszi és kompozit - oszloprendet tárgyalja Serlio, valamint különféle példák segítségével bemutatja helyes alkalmazásukat is. A leírtakat gazdag illusztrációs anyag teszi szemléletessé, amely a kiadvány egyik legfőbb erénye: ezért is válhatott széles körben használt mintakönyvvé. A fametszetes tervek kapuépítmények, ajtókeretek, loggiák, kandallók, palota- és templomhomlokzatok kialakításához szolgálnak javaslatokkal. A Bécsi-kapu építésze a 6v lapon található, toszkán rendben megrajzolt mintatervet használta fel művének alapsémájaként (Serlio 1996, 260). Ezt meggyőzően bizonyítják a hasonlóságok: a diadalívszerű elrendezés a nagy középső ívvel és az oldalsó kisebbekkel, amelyeket rusztikázott pilaszterek választanak el egymástól; valamint az egyenes szemöldökgerendájú oldalkapuk és a felettük elhelyezett egy-egy nyílás. Serlio mintalapja a diadalívszerű várkapuknak az itáliai építészetben a XV század közepétől induló hagyományához kapcsolódott. A reneszánsz korát átható programszerű antikizálás jegyében a középkor egyszerű kaputornyait ekkor váltotta fel - az esetek egy részében - a római diadalív mintájára formált reprezentatív kapuépítmény, amelyet e szerepre mind formai, mind tartalmi sajátosságaik különösen alkalmassá tettek. Egyrészt, mert rendeltetésük szerint maguk is kapuépítmények voltak, olyan szabadon álló díszkapuk, amelyek alatt eredetileg a győztes hadvezér illetve a császár vonult át diadalmenete alkalmával. Másrészről a diadalív formai megoldásainak alkalmazása direkt módon állította párhuzamba az építtetőt a példaként előtte lebegő antik Rómával, annak nagyságával és erényével illetve magával a császársággal. A diadalívszerű reneszánsz kapuk első példáját 1452-ben kezdte el építeni Pietro di Martino da Milano és Francesco da Laurana I. Alfonz nápolyi uralkodó számára, a Cas tel Nuovo két hatalmas tornya közé. A háromszintes kapu gazdag, dekoratív és figurális elemekből álló szobordíszt kapott. A XVI. században emelt diadalívszerű várkapuk többségének megformálásánál azonban már csak tisztán építészeti eszközöket alkalmaztak mestereik: egyedüli ékességeik az oszlopok, pilaszterek, feliratos táblák és címeres faragványok lettek. Mindez elsősorban az érett reneszánsz építészetének klaszszicizáló irányával függött össze. A Septimius Severus és Nagy Konstantin nevével fémjelzett háromnyílású, féloszlopokkal tagolt s magas attikaszinttel koronázott klasszikus diadalívtípus inspirálta legszebb, az építészettörténet által is számontartott példákat Giovanni Maria Falconetto 90
