Arrabona - Múzeumi közlemények 41/1-2. (Győr, 2003)

Tanulmányok: - Székely Zoltán: A győri vár reneszánsz kapui

ARRABONA41.2003. TANULMÁNYOK alkotta meg padovai müveiben, az 1528-ban felépített Porta di S. Giovanniban és az 1530-as datálású Porta Savonarolában. Ugyan e típusnak egy későbbi, immáron manierista példája a milánói Porta Romana, amelyet alkalmasint Martino Bassi tervei nyomán emeltek 1598-ban. A diadalívszem kapuzatoknak egy redukáltabb, kevésbé reprezentatív, a védhetőséget inkább szem előtt tartó és a várfalakba jobban illeszkedő típusa is kialakult, amelynek első példái közé tartozhatott a veronai Porta S. Giorgio (1525-1526). Sima fehér kváderkő falait négy, oszlopszékre állított pilaszter tagolta három mezőre, amelyek közül a középsőt nagy íves, míg az oldalsókat egyenes záródású kisebb kapunyílások törik át (Barbetta 1970,30-31. t.). Hasonló felépítésű volt a Giulio Romano 1530-as évekbeli tervei nyomán emelt mantovai Porta della Cittadella is: a kapu falát itt négy pilaszter tagolta, az átjárók közül a középső félköríves, míg az oldalsók egyenes záródásúak; ez utóbbiak felett egy-egy mélyített, domborműves mező található. A pilaszterek és a párkányzat dór rendszerű. Homlokzatát azonban Giulio Romano kváderkövek helyett az általa oly kedvelt s gyakorta alkalmazott rusztikázással borította (Hartt 1958,194198). Serlio számára az utolsóként említett Porta della Cittadella szolgált közvetlen mintaként a szóban forgó tervlap megrajzolásakor. Giulio Romano kapujának eredeti felépítését némileg leegyszerűsítette és egyben át is alakította: a végeredmény egy minden elemében ökonomikus, áttekinthető és logikus szerkezetű kompozíció lett. A pilasztereket megtartotta , azonban a dór rendet toszkánra módosította; a rusztikázott felületalakítás viszont megmaradt. Az oszloprend megváltoztatásában, a toszkán rend és a rusztikázás együttes alkalmazásában Serlio koncepciózusán járt el. Alberti óta a reneszánsz építészetelmélet a falakhoz felhasznált kövek elrendezését ugyanúgy, miként az oszloprendeket is a díszítés kategóriájába sorolta (Wittkower 1986, 51). Ennek helyes módját Serlio a vitruviusi decorum-elvnek, amely a római építész elméletében csupán az istenek templomaira volt érvényes, az építészet egészére való kiterjesztésében és következetes érvényesítésében találta meg. Vitruvius ugyanis - mint közismert - az egyes oszloprendeket meghatározott tulajdonságokkal ruházta fel: a dór oszloprendnek egyszerűsége és robosztus arányai okán férfias és harcias karaktert tulajdonított, míg a korinthoszi oszloprendnek nőiességet és lágyságot. Mindez Vitruvius elméletében a templomok tervezésénél nyert jelentőséget, ahol az alkalmazandó oszloprend kiválasztása az istenség tulajdonságaival való összhangban történt. Serlio azonban a IV. könyvhöz írott előszavában általános érvényűvé emeli ezt a módszert, kiterjesztve hatókörét a világi rendeltetésű magánilletve középületekre is, amelyeknek így használóik rangját és foglalkozását valójában az épület funkcióját kell tükrözniük (Serlio 1996,254). 91