Arrabona - Múzeumi közlemények 40/1-2. (Győr, 2002)

Arcképek - Horváth József: Samarjai Máté János 1585–1652

ARRABONA40.2002. ARCKÉPEK mindennapi emberrel ismerkedhet meg személyében, aki több területen is nagyot alkotott: - tanítóként olyan tanítványokat nevelt és támogatott, akik keze alól külföldi egyetemekre kerülve, majd onnan hazatérve is megálltak a helyüket - és közben róla sem feledkeztek meg; - református prédikátorként 37 esztendeig szolgálta - egyéb teendői mellett - halászi és környékbeli híveit; hogy milyen eredménnyel, azt mindennél jobban bizonyítja, hogy a történelem - és az ellenreformáció viharai között is egységben megőrizte gyülekezetét, melyben halála után 7 esztendővel is csupán 40 katolikus lelket számoltak össze; - püspökként három teljes évtizeden keresztül lelkiismeretesen irányította a reá bízott felső-dunamelléki egyházkerületet, melynek keretében hét vármegye földrajzi területén legalább másfélszáz gyülekezetért érzett felelősséget; de a szomszédos dunántúli egyház-kerületben is közreműködött a fontosabb történéseknél, és meggondolt tanácsaival igyekezett segíteni ott is a problémák megoldásánál; - mindemellett tudósként is nagyot alkotott, „két művével kitörölhetetlenül beírta nevét a teológia történetébe" (MÁRKUS 1969. 231. o.), úgy, hogy közben elveiről sem mondott le: végig kitartott békéltető, a protestáns felekezeteket egymáshoz közelebb hozni akaró törekvései mellett. Ugyanakkor nem mondható sikeres embernek: egyházkerületét halála után két évtizeddel „elsöpörte a történelem", uniós törekvéseinek nem kedveztek a korszak viszonyai. Ahogy Imre Mihály megfogalmazta: „A 17. század elején Magyarországon sem az irénizmusnak, sem az uniós törekvéseknek nincs objektív alapja. Csak Samarjai János kísérelte meg, hogy pareusi minta nyomán a megbékélés propagálója legyen; nem politikában, publicisztikában, még csak nem is történetszemléletével, hanem a teológia exkluzívabb köreiben, azonban sajátos teológiai mixtúrája: a Magyar Harmónia és szertartáskönyve szigetként áll egyedül kora hullámverésében." (IMRE 1987. 248. o.) Emiatt nem lehetett könnyű élete. „Sok keserűséget szenvedett irenikus törekvései miatt." - írja róla két lexikonunk; egy másik még azt is tudni véli, hogy „elkeseredve, megtörve halt meg" (MÉL

II. köt. 566. o.). Hogy így volt-e? Nem tudjuk. Életműve azonban mindenképpen megérdemli, hogy jó emlékezetünkben megőrizzük! 454