Arrabona - Múzeumi közlemények 39/1-2. (Győr, 2001)

Recenziók - N. Jankovics GyörgyI. Múzeum és marketing (Deme Péter)

ARRABONA 39. 2001. RECENZIÓK Györgyinél is világosan érzékelhető, kitapintható - és egyre kevésbé halogatható - szemléletváltozást. Mindenekelőtt: miben és hogyan változott a társadalom, a szűkebb és tágabb közösség, a látogatók igénye ("elvárása")? Mint már utaltam rá, nemzetközi és immár hazai tapasztalat is, hogy - bár továbbra is nagyon fontos az a tevékenység, amelyet múzeumaink kulturális örökségünk legfontosabb tárgyi emlékeinek gyűjtése, megőrzése, feldolgozása és bemutatása terén végeznek - többet és mást (is) várnak tőlünk. Többet, vagyis sokkal több információt, nyitottságot, állandó jelenlétet. És mást, vagyis rendezvényeket, programokat, mozgalmas és érdekes kiállításokat, amelyek nem csupán oktatnak és nevelnek, de szórakoztatnak is. A jelentősen megnövekedett szabadidő szórakoztató eltöltésére számos vonzóbbnál vonzóbb ajánlattal bombázzák az embereket. A szórakoztatás önmagában nem lehet múzeumaink célja, feladata. De a hasznos, értelmes és tanulságos időtöltés is lehet egyúttal vonzó és szórakoztató. Sőt, az kell legyen, különben a potenciális látogató más ajánlatokat választ: élményfürdőbe, vásárba, borkóstolóra megy, esetleg felületes városnézésen, szervezett "egyen-kiránduláson" vesz részt, vagy - horribile dictu - felkeresi a masszázs-szalonokat, piroslámpás negyedeket. Nem az a baj, ha ezt teszi, hanem az, hogy ha csak erre jut idejéből és kimarad még a lehetősége is a szabadidő értelmes(ebb) és kultúrált(abb) eltöltésének. Intézményeink tehát - tetszik vagy sem - "piacra" kerültek, mégpedig ajánlati piacra, ahol meg kell küzdeniük sok-sok más és más jellegű ajánlattal, amelyek mögött ráadásul többnyire jóval több pénz is van. Nem elég tehát érdekes, vonzó és izgalmas programokat tervezni és megvalósítani, el is kell "adni" őket. (Hol van már az "áru-e a kultúra" vita?) Ehhez pedig reklámra, hirdetésre, híradásra van (lenne) szükség. Hagyjuk most figyelmen kívül azt a (sajnos figyelmen kívül nem hagyható) tényt, hogy erre még legnagyobb múzeumainknak is csak a legritkább esetben van pénze. Tegyük fel, hogy a program, a kiállítás valami egészen különlegeset kínál, még anyagi forrás is van arra, hogy "közhírét" keltsük, sőt, mindezt már jóval előbb tudjuk is, tehát tervezni is lehet. (Ha van ma Magyarországon olyan múzeum, amelynél mindez így együtt van, jó lenne, ha közreadná, hogyan csinálja!) Ekkor jön az a lényegbevágó kérdés, hogy kiket akarunk látogatóként vonzani, kik vannak a célcsoportunkban? Ennek a kérdésnek már a felvetéséhez is szükség van némi marketing-szemléletre, ahhoz pedig, hogy megválaszolhassuk, valamilyen szinten kutatásokat, vizsgálatokat is kell(ene) folytatni. Mindez fokozottan igaz akkor, ha a múzeumot a helyi közösség egyik (olykor egyetlen) kulturális és szabadidős helyszíneként vagy színhe507