Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

Tanulmányok – Közelmények - Szabó Péter: Egy értékes viselettörténeti dokumentum – az első győri csizmadiaremek

ARRABONA 37.1999. TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK Technológiai újdonság a lábbelikészítésben Mind a szolnoki lelet, mind az egri Rozália-kápolna cipőinek ún. "fordított-varrott" varrási módja azonos a győri remek készítési módjával, ezért a mi tárgyunkra vonatkoztatva ezúttal V. Ember Mária leírása alapján ismertetjük ezt a szakmatörténeti újdonságnak nevezhető módszert. "Ez a fajta varrás a következőképpen készül. A talpat a kaptafára erősítik és afonákán képeznek ki varrólécet, a felsőrészt kifordítva húzzák a kaptafára. A talp belső (fonák) oldalán előzőleg kiképzett, rendszerint kettős varróléc vonalában varrják két tűvel egymással szemben öltve olyan módon, hogy a kifordított felsőrész szélét átöltik, a talpbőrbe csak kb. félvastagságig szúrnak be. Ezt a varrásmódot kapocs-varrásnak nevezik". (V. Ember, 1961. 264.) Ezáltal "a fonal a talpbőr belsejében haladt, nem öltve ki a talpbőr külső, járófelületére, amely sima maradt. A fonalak vájatai egymással párhuzamosak s létrafok-szerűen helyezkednek el a bőrben. Az egyes öltések iránya merőleges a talp szélének vonalára. A két risztvonal, illetve a két öltéslyuk között az összevarró fonal meghúzása a talpbőrt kissé megemelte, ez egészen jól látható, és jellegzetessége az így összeverrott talpnak..."(Gáborján, 1957.546.) Az egykorú források ezt az eljárást "fordítva kétszer (duplán) varrott" módszernek nevezik, mint a Győri vargák remekelőírása 1744-es, Mária Teréziától kapott szabályzatában: "...ein Boar umkheert-andoppelte Mans Schuh... zu machen".(Győri levéltár. CAC.31/4.) A fordított-varrott talp technikai kivitelezése a különböző talpfelerősítési eljárások közül a legmunkaigényesebb, és csak jó minőségű, erős bőrrel valósítható meg a (vissza)fordítás megerőltető művelete. A lágyékig fordítva varrott fej-felsőrészt ugyanis a sarok felvarrása előtt — melyet már kívül varrtak — vissza kellett fordítani.(Gáborjánl959. 213.) A szolnoki lelet csizma- és papucstalpain jól megfigyelhető, hogy a sarok felé egyes lyuksor halad tovább, ez már keresztülölt a bőrön. A sarok külső, járófelületén körülhaladó risztvágás szerint a varrás ezen a részen kívülről történt, ellentétben a belső oldalon varrott fejrésszel. Az ásatási leletek azt a kérdést is segítenek tisztázni, hogy mi védte e külső varrást: Néhány példányon viszonylag épen maradt, másokon csak a karmok, vagy szögek helyét jelző lyukak oxidált szélei utalnak a fém patkók jelenlétére. (Gáborján, 1957.546-548.) Példányunkon — mivel remekmunkának és nem viselni való darabnak készült, és a patkó felerősítése amúgyis más szakma privilégiuma volt — hiányzik a vasalás és a talpon futó varrás jól látható. Ez egyben a patkolás szükségességét is egyértelművé teszi. Az ősgalériák nagyszámú papucsos viseletet ábrázoló anyagában is jól megfigyelhető a sarokvas. A korszakosnak tekinthető szakmai eljárások ismertetése után ezúttal visszatérünk a győri remek további részleteinek bemutatására: A lábbeli talpába arany betűkkel nyomott (későbbi, de hitelesnek tekinthető) adatok szerint a remekmunkát 1602-ben az a (feltehetően) Somogykoppányból származó György nevű csizmadia készítette, aki a négy céhet "szerző" mester között szerepel az 1604-es, székeskáptalantól nyert kiváltságlevélben. Az ebben foglalt céhszabályzat második artikulusában rögzítették a céhben mesterré lenni 108