Arrabona - Múzeumi közlemények 36/1-2. - Ajánlva a hetven éves Dr. Domonkos Ottónak (Győr, 1998)

Szende Katalin (Sopron): Adatok az Északnyugat-Dunántúl mézkereskedelemhez a késő-középkorban

augsburgi Hochstetter cég üzletfele volt. A Funck üzletmenetét továbbvivő Michel Hermann már nem közvetlenül, hanem többnyire a linzi vásárokon keresztül tartotta a dél-németekkel a kapcsolatot. Hogy a méz, amelynek forgalmazott mennyisége minden bizonnyal meghaladta a helyi fogyasztók felvevőképességét, eljutott-e ezekre a távolabbi piacokra, és ezáltal az említett német kereskedők a közvetítő láncolat további, immár ötödik fokozatának tekinthetők-e, a rendelkezésre álló forrásanyagból nem derül ki. Azt azonban, hogy feltételezésünk azonban nem teljesen túlzó vagy alaptalan, H. Valentinitschnek a méz 1 7. század eleji távolsági kereskedelmére vonatkozó kutatásai is megerősítik. Ennek további részletetzése, a grazi és más osztrák kereskedők magvarországi kapcsolatainak nyomon követése már túlmutat tanulmányunk keretein. A mézzel is foglalkozó kereskedőknek talán még komolyabb szervezőmunkát kellett fektetniük árukészletük biztosításába, mint a piaci lehetőségek felkutatásába. Státusuk, gazdasági és társadalmi súlyuk pontosabb bemutatását a még kiadatlan nyugat-magyarországi harmincadnaplók feldolgozásától várhatjuk. 4. A vásárlók A kereskedelmi forgalomba kerülő méz útjának végpontjait talán még nehezebb meghatározni, mint a kiindulópontokat. Ritka az olyan számadás, mint ami Zsigmond király 1 425-ös rövid soproni tartózkodásának költségeiről maradt fenn. Ebben a méz, a tejjel egy tételben viszonylag komoly, 1 font dénáros összeggel szerepel. A mézből készült méhsörrel is bizonyára ritkábban találkozunk a forrásokban, mint azt a korabeli fogyasztók tették. Egyes házakban készítésére külön helyiség is volt, amit metkeller-nek neveztek, az ital neve pedig met volt. Ezek a kifejezések fordulnak elő az egyik leggazdagabb soproni polgár, Niklas Juding feleségének, Elizabeth-nek a testamentumában, aki a bécsi Wildbergerstrasse-n levő házával együtt hagyta méhsör-pincéjét a benne levő összes itallal a férjére. Nagyobb mézkészletet tarthatott otthon Gyssibler özvegye, aki a "nagy mézeshordó" értékesítéséből 6 arannyal akarta támogatni a ferences kolostort. A készlet valószínűleg elhunyt férjéről maradt rá, aki mézkereskedéssel is foglalkozott (1488-ban két alkalommal összesen 12 hordó mézet szállított ki), fő foglalkozása pedig a mézeskalácsosság volt. A forgalomba kerülő méz legnagyobb felvevői kétségtelenül a mézeskalácsosok, mézesbábsütők voltak, akik a házilag megtermelhető mennyiség sokszorosát igényelték munkájukhoz. O. Pickl számításai szerint pl. a bécsújhelyi Kristoff Grössyll mézeskalácsos által 274 fontdénárért beszerzett 39 hordó (Tonne) méz modern árakon 450.000 Schillinget ért. A mézeskalácsosok már a 1 4. századtól kimutathatók Nyugat-Magyarországon: a soproni háztulajdonosok 1379-es listájában a külváros 3. egységében (saylmass) szerepelt "dy lepczterin I virtail" megjelöléssel feltehetően egy mester özvegye. Bár céhszervezetük még évszázadokig nem alakult, jelenlétük folyamatos volt a városokban, a bécsi mesterek vonzáskörzetében. A forrásainkban feltűnő, zömmel soproni és bécsújhelyi kereskedőkkel kapcsolatban álló mézeskalácsosok egy-két napi járóföldön belül laktak, mint például a Funck cégtől és Moritz Páltól is vásárló Pangrecz Leczelter Neunkirchenben, Kristóf Grössyll és Meister Andrä Bécsújhelyen. A bécsi vásárlók, pl. Thoman Leczelter és Wilhelm Eysenpöck is beletartoztak ebbe a körzetbe. Az áru másik része minden bizonnyal jóval távolabb, feltehetően Ausztriában és a délnémet területeken talált gazdára. A délnyugati irányban fontos közvetítő állomás volt Radkersburg (Regede) is, ahol az október közepi Kolomanimarkt volt a mézkivitel "szakvására". Az innen Salzburgba továbbított tételek jóval jelentősebbek voltak, mint a linzi vásárokon feljegyzett árumennyiség. ARRABONA KJSl 36/1-2.