Arrabona - Múzeumi közlemények 35/1-2. (Győr, 1997)

Közlemények - Tóth László: A szolgálat megszállottja

A néphagyomány feltárása ugyanis Barsi Ernő számára maga a hivatás, a szenvedéllyel végzett munka, örömet jelentő és örömet adó tevékenység, egyszóval, maga az élet. Ki kell mondani, hogy ő a szolgálat megszállottja - s bármennyire is fennkölt, s bármennyire elhelyezhetetlen a közerkölcs mai struktúrájában - Ő a nemzet szolgálója. A legősibb és legeredetibb "anyaggal" a nép kultúrkincsével végzi nemzete önazonosságát, hazatudatát, idekötődését. S mint a magyar szemléletű kultúra apostola folyton éleszti, táplálja, erősíti a fiatal és felnőtt szívek magyarságát. Ahol megjelenik, ott rajta csüng hallgatóságának a figyelme, s egy idő után mindenkiben felébred a nemzeti büszkeség tudata. "Ott szolgálok, ahol csak tudok"-vallja önmagáról. Egyszer a katedráról, máskor a szószékről. Van, amikor az egyetemes és nemzeti kultúra jegyében, s van, amikor a Mindenható nevében. Örök mosollyal az arcán mondja: "mennyi jóság vesz körül, jók az emberek, bízni kell bennük". S mint középkori vándordeák járja a Kárpátok övezte tájakat Csallóköztől Gyergyóig, Burgenlandtól a Tiszahátig, Halászitól Szilsárkányig, hogy a gyűjtött dolgokat visszaadja jogos "tulajdonosainak, a falvak lakóinak, a pávakörök, kórusok, hagyományőrző együttesek lelkes népének, akik erőt, bíztatást, jövőt merítenek Barsi Ernő szavaiból és hegedűjátékából, ő a honismeret és a magyarságtudat megszállott szolgálója, hirdeti, terjeszti, élővé teszi népe kultúrkincsét, s mindenütt ott van, ahol úgy érzi szolgálnia kell Bartók és Kodály nyelvén. Többször felfigyeltem arra, hogy előadásai során segítségül hívta a magyar irodalom halhatatlan alakjait /Petőfi, Arany/, midőn a nép- és nemzetsors nagy áramába helyezte a néphagyomány apró emlékeit. Jómagam Kisfaludy Sándor és Gárdonyi Géza művészetének elemzésekor tapasztaltam Barsi Ernő kedvelt szépirodalmi "barangolásait". O adta számomra az első instrukciókat a tudományosság dolgában még igencsak zsenge szakdolgozatom megírásához. Ernő bácsi ekkor már jócskán benne élt a hagyományápolás és kutatás áramkörében, s mint bíráló tanárom a téma "lelkéről", szellemiségéről, morális magjáról beszélt, nevezetesen arról, hogy mi volt a falusi tanító szerepe a századforduló Magyarországán egy Isten háta mögötti kis faluban. Ott, akkor órákon át hallgattam Ernő bácsi szavait a tanítói hivatás Gárdonyi által "lámpás"-nak nevezett szerepéről. Ennek hatására valóságos szoborrá magasztosult előttem Kapuy Bálint néptanító alakja, midőn, mint "Szülőfalum lámpása" árasztotta a kultúra, a műveltség humán-meleg fényét a rideg magyar valóságban. Gyanítom, hogy a Tanár Úr akkori szavainak szuggesztív, empatikus ereje a sályi tanítói lak meghitt légköréből táplálkozott. S a szakdolgozatnál nem beszéltünk formai, stiláris, szerkezeti kérdésekről, a jó professzor ezt rábízta tanítványa önbecsülésére. Tisztelt Olvasó! E rövid emlék-etűdökben megszólalók többségét a tisztelet motiválta, természetes tehát, hogy az írásokban itt-ott emocionális hatások érvényesülnek. Emiatt nem mentesek a néhol felbukkanó párhuzamoktól sem, melyek azonban a személyes emlékek, emberi és szakmai attitűdök által gyorsan feloldódnak, ismétlődő jellegüket elveszítik. Ezáltal lesz sokszínű és sokszólamú, ismeretgazdag, egykoron talán forrásértékű dokumentáció mindaz, amit a 75 éves Barsi Ernő felköszöntésére készítettünk. Tóth László ARRABONA 35/1-2.