Arrabona - Múzeumi közlemények 34. (Győr, 1995)
Tóth László: Kossuth kütahyai alkotmány tervének 1860. évi győri kiadása
A "felelős kormány" intézményét Csengery is támadta, belülről, a centralista táborból, kijelentvén, hogy "a felelős kormányszékek a fejedelem különös kegyelméből csakhamar ellentétbe jöttek a többség akaratával, fejlődő vágyaival, törekvéseivel". Csengery eltérő megítélése azt jelzi, hogy a centralista oldalon sem volt egység az 186l-es alkotmányos kibontakozás kérdéseiben. Ők olyan polgári jellegű parlamentarizmust kívántak, melyben a kormány széles jogi mozgástérrel, erős hatalmi pozícióból irányítja az országot. A megyék százados történelmi hagyományaiból származó erkölcsi-politikai tőkét elvetették, szerepüket csak a kormányrendelkezések végrehajtására szűkítették. A kossuthi "népfenség" elvére épülő önkormányzati rendszert erélyesen elutasították, mert az - véleményük szerint - káoszt idéz elő a törvények alkotásában és főként végrehajtásában, s ezáltal gyengíti a belső stabilitást. "A régi rendszerben - írta Csengery - a megyék ama régi praxisa árgus szemekkel őrködtek a visszaélések, a veszélyeztetett szabadság fölött". E megközelítésből védelmébe vette Kossuth demokratikus koncecpciojat, s nem látott kibékíthetetlen ellentétet a megye és a kormány működése között. A centralistáknak ugyanis volt egy olyan dilemmája, hogy a nyugat-európai polgári államszerkezeti elemek átvétele azzal járhat, hogy a magyar valóságból származó, sajátosan nemzeti és ezáltal szerves megoldás fog csorbát szenvedni, s előbb-utóbb a centralizmus konfliktusba kerülhet a "nemzeti akarattal". Csengery Kossuth tervében többé-kevésbé megtalálta a polgári (európai minták) és a nemzeti (municipiumok, régiók, önkormányzat) értékek egységét. Rajta kívül azonban nem sokan ismerték fel ezt, s kényelmesebb volt nekik Kossuth tervét elhallgatni, s a megyét a "régi táblabírói világ visszamaradt kövületének" tekinteni. KEMÉNY ZSIGMOND, aki 1860. októberében még a kiváró Deákkal szemben radikális fellépést sürget az 1848-as törvények visszaállítása mellett, most mint a centralisták egyik vezéregyénisége hajlik azok részleges feladására és az udvarral történő megegyezésre. Ezért meglepő, hogy a megyék történelmi jogainak elismerését a nép és a nemzetiségek elnyomása szentesítésének nevezett, hangzatosan kijelentve, hogy "midőn a legitimitás nemzete vagyunk, egyszersmind a szabadelvűségé is." E szabadelvűség szerint a népképviseleti elven választott országgyűlés az egyedül üdvös megoldás, mert az ily módon választott országgyűlési követ "nemcsak a polgári osztály képviselője, hanem az egész hazáé, ennélfogva utasítást nem kaphat, s vissza sem hivatik". Kemény világosan rámutatott az utasítási jog elismerésével járó komoly jogi diszkrepanciára, mivel hogy " az 1848 előtti rendiségben a követválasztás actusa törvényhatósági tény volt", következésképpen az országgyűlésbe küldött követ a megyei törvényhatóság, s nem a nép, a lakosság képviselőjeként szavazott és nyilvánított véleményt. Kemény népképviseleti elvű felfogása kétségtelenül előretekintő és polgári, az európai gondolkodás terméke volt, ám Kossuthnak az "általános szavazati jog" alapján választott "követi kar" javaslata ugyanerről a tőről fakadt. A Pesti Hirnök municipialistái azonban erősen vitatták e megoldás demokratikus voltát, mint Fényes írta: "a nagy szavakban hirdetett népképviseleti rendszer ezreket foszt meg állampolgári jogától a közügyek feletti tanácskozásban". Emiatt szorgalmazták Kos34
