Arrabona - Múzeumi közlemények 26-30. (Győr, 1991)

A Rómer Flóris Emlékülés (1989) előadásaiból - Rottler Ferenc: Rómer Flóris emlékezete

vendégeivel csallóközi gyűjtőútjának legfőbb tapasztalatait. A bakonyi kirándulás a levelek tanúsága szerint kitűnően sikerült, és Rómer tudományos ismeretekben, míg a bencés múzeum értékes gyűjteménnyel gyarapodott. A „szünnapi" levelek kedvező fogadtatása arra ösztönözte Rómert, hogy a győri olvasók után az országos közvéleménynek is bemutassa írását. Valószínű, hogy Ipolyi biztatása is hozzájárult ahhoz, hogy a levelek összegyűjtve és megfelelő bevezetővel ellátva könyvalakban „A Bakony, terményrajzi és régészeti vázlata" címmel még 1860-ban két kiadásban is megjelentette. Az érdeklődők, és a szakmai közvélemény — pár száz ember — véleményt formálhatott a névről már jól ismert, de írással még nem jelentkező tudósjelöltről. A „Bakony" természetesen saját korában sem volt hibátlan alkotás, s nemcsak a bírálók — élükön Csengery Antallal — által kifogásolt útinapló jellege miatt, hanem azért a naiv egyszerűsítésekért, amelyekkel a szerző az archeológiai, műtörténeti leleteket interpretálta. Kortörténeti elemzései fogyatékosak és elnagyoltak voltak, a hiányos filológiai és módszertani felkészültsége kitapintható volt. Mindezek ellenére a kötet jellegét figyelembe véve a dolgozat erényei számottevőek voltak, mindenekelőtt Rómer polgári történetfelfogása nyert bizonyítást. Az irracionalizmussal szembeszálló természettudós részben saját egyháza híveivel is vitatkozva így írt: „akárhogyan akarják a természettudományok esküdt ellenei az utánuk induló tömeggel elhitetni, miszerént azok, kik a természet kutatásával előszeretettel foglalkoznak, atheusok — istentagadók — csak azt bizonyítják, hogy a kereszténységnek egy fő jellegétől — a szeretettől — messzebb vannak, mint a képzelt atheusok Istentől!" Élete két évtizede során felhalmozódott tudományos és élettapasztalatai eszenciáját nyújtotta át az olvasóknak, akár az őskori leletekről, a középkori templomok építéséről, régi misekönyvekről, harangokról számolt be, akár a favágók életéről, a magyar arisztokrácia nemzetietlenségéről, vagy a vallásfelekezetek közötti megbékélésről elmélkedett. Paradoxonnak tűnhet ugyan, de tény, hogy történetfelfogása, világnézete sokkal kiérleltebb volt, mint számos kortársáé. Szakmai ismereteinek hiányát ellensúlyozni tudta azzal, hogy nagy biztonsággal tájékozódott korának társadalompolitikai, nemzetiségi és egyházi viszonyairól. A reformkori pozsonyi esztendők, a szabadságharcban való fegyveres részvétele, a fogság és az azt követő szilencium előnyösen formálták személyiségét, gazdagították világnézeti tapasztalatait. Elmarasztalólag írt például azokról a főurakról, akik elhagyták a Bakony vidékét, s csak mint nagy vadászatokra alkalmas helyet tartják meg itteni birtokaikat; nemkülönben azokról, akik csak a régi dicsőségben, a hadi történeteken tudnak elmerengni. A gyógymódról ezeket írja: „most mondom, ha nem akarjuk, hogy más nemzetektől nagyon is elmaradjunk, vagy az álpolgáriasodás mindent elnyelő örvényében örökre elmerüljünk, nem azt kell kiáltanunk: tengerre magyar!, hanem könyvekhez, a gépekhez, az ekéhez — magyar!". A nemzet jövőbeli fejlődésében — írja Rómer — a polgárságnak, sőt a parasztságnak is nagy szerepe lesz. Íme a felelősséggel gondolkozó és író polgári történettudós, aki forrásismeretében, diplomatikában bizonyára még nem érte el a XVIII. századi jezsuita iskola színvonalát, de történetfelfogásában, világnézetében a polgári historikusok legjobbjaihoz csatlakozott. A munkán, a teljesítményen alapuló társadalmi rend igenlése mellett, felelősséggel és mértéktartással szólt a nemzetiségi kérdésről is. A nemzetiségekkel szembeni tolerancia — miként erről a bevezetőben szóltunk — már ezen első írásában is megmutatkozott. A történeti fejlődés követ196