Arrabona - Múzeumi közlemények 21. (Győr, 1979)

Timaffy L.: Kisalföldi kocsik, szekerek

a szentmártoni fékeskocsi, vagy a szigetközi kocsi típusa. Ezek a típuselnevezések a gazdák és a mesterek nyelvében egyaránt megtalálhatók. A szanyi kocsit az oldalak mögül kimagasló hátsó saroglyájárói, az alsótengely sárvédő lemezéről s a hátsótengely okulás cugpántjáról lehetett megismerni. A lébényi kocsit erősebb vasalása jellemezte és a rúdszárny szív formájú vasa, ebbe karcolta be a kovács a gazda nevét és a készítés évszámát. A szentiváni lőcsös kocsit szépen vasalt lőcseiről, s a lőcsök merész ívének megfelelően oldalának dőléséről ismerték meg, míg a szentmártoni fékeskocsit díszes csatlópálcáiról, vagyis fellépővasairól és a kerékkötőláncok erős vasalásáról. A szigetközi kocsik pedig kisebbek, könnyebbek voltak, fa alkatrészeik finomabb faragásúak, s főképp zápos oldaluk sokkal homorúbb, görbébb volt, mint a más tájak kocsijaié, hasonlóan a régi csallóközi, somorjai kocsikhoz. A Kisalföld másik fő kocsitípusa: a nagykocsi. Egyes községekben takarulókocsinak, igáskocsinak, s főképp Sopron megyében szekérnek is hívják. Szerkezete ugyanolyan, mint a kiskocsié, csak méreteik különböznek, fa alkatrészei erő-« sebbek, vasalásuk dúsabb. A nagykocsi általában 7—8 sukkos volt paraszti használatban, de az uradalmak 9—10 sukkos nagy takarulókocsikat is csináltattak. Hossza tehát általában 84—96 col, azaz 260—300 cm volt, teherbírásuk pedig 15— 18 mázsa, míg a nagyobbakra 20—30 mázsa is ráfért. Oldalait bedeszkázták, de kívülről megmaradtak az oldalfák és zápok. A saroglyák mellett első és hátsó suber is tartozott hozzájuk. Nemcsak lőcsös formában fordulnak elő, hanem hosszúrakoncával is az első lőcsök helyett. Rúdszerkezetük is hasonló a kiskocsiéhoz, kivéve azokban a községekben, ahol lovakon kívül ökröket is fogtak eléje. Ezeknél a rúdszerkezet csuklós vagy nyelves. A nagykocsinak igen jellegzetes típusa alakult ki a limitatiók tanúsága szerint a XIX. sz. második felében: a szabadhegyi kocsi. Győri bognárok és kovácsok csinálták; főképp fuvarosok jártak vele, de előfordul még ma is paraszti használatban. Legfontosabb ismertetőjele a szabadhegyi tengely. Ennek végén nem végtok vagy teszli van, hanem „muteros tengely", vagyis menetes anyával zárul. Másik jellemzője, hogy nem lőcsös, hanem minden kereke fölött hosszúrakonca tartja az oldalakat. A négy rakoncás kocsit jobbnak tartják itt, mint a lőcsöset, mert nem zörög annyira és az oldalak sem feszülnek, de hamarabb eldőlt főképp takaruláskor, s ez hibája volt. Oldala bedeszkázott és igen erősen vasalt. Rakoncái görbültek, hogy az oldalak jól ráfeküdhessenek. Saroglyáiban csak vaspálcák vannak, zápok nincsenek. Nagyon erős, mozgékony kocsik, s elbírnak egy köbméter kavicsot vagy húsz mázsa terhet. Az ökrös szekér kétféle méretben található a Kisalföldön. A kisszekér a kiskocsinak megfelelő és a nagyszekér a nagykocsival azonos méretű, erős, nehéz vasalású. A kisszekeret használták inkább a gazdák Szigetköz, Rábaköz községeiben, de ez is kicsivel nagyobb volt a parasztkocsinál, általában 6—6,5 sukkos, míg a 8—9 sukkos nagyszekeret főképp uradalmak használták és négy ökröt fogtak eléje. Az ökrös szekér és lovas kocsi közt több lényeges különbség adódik. A rúdfejen nem rúdszeg, hanem kapocs, köpű vagy igavas van, amelybe a járomszeggel erősítik az igát. A rúdvéget nemcsak beillesztik a rúdnyílásba, hanem egy erős rúdtartószeggel meg is erősítik, mert az ökrök a rúddal húznak, nem istránggal. Sok helyütt a rúd teljesen be van építve a rúdtokba, erős pántok fogják össze és onnan ki sem vehető. A rúdszárny rövidebb, csak a két vége ér a tengelyágy és vánkos közé, ezért a rúdtok és az elágazás előrekerül a szekér 136