Arrabona - Múzeumi közlemények 21. (Győr, 1979)

Timaffy L.: Kisalföldi kocsik, szekerek

elé. Ennek megfelelően a rúdszárny végén nincs juhafa. Az ökrös szekérnek nincs förhéce és fellépővasa sem. Az ökrös szekér mindig lőcsös és deszkás oldalú. A KOCSI, SZEKÉR PARASZTI HASZNÁLATBAN

6 A kisalföldi kocsik egyes fajtáinak, részelnevezéseinek ismeretében vizsgáljuk meg most szerepüket, használatukat a paraszti életben. A kocsi parasztságunk egyik legfontosabb használati eszköze volt a hétköznapi munkában, piacozásban és parádéban egyaránt. a) Munkában tavasszal a földekre menet a szerszámokat hordták ki vele. Ilyenkor a fonott kast kiemelték és csak a zápos oldalaival, saroglyáival használták. Az ekét két részben rakták föl rá. Elsőnek az eketaligát úgy tették föl, hogy a kereke kívül volt az oldalakon, az ekét pedig rúdjával előre felcsúsztatták a hátsó saroglya levétele után, s a csúsztató ja felőli részt nekitámasztották az egyik kocsioldalnak. A boronát fogaival fölfelé buktatták át az oldalon a kocsifenékbe. A hengert és a vetőgépet utána akasztották, a hátsó saroglyakapcsokhoz kötötték. A vetőgép vezetőrúdjának karikáját a nyújtóra húzták és a két szemet a saroglya kapcsához kötötték. A kapákat is a kocsi fenekébe rakták, a vetőmagos zsákot a kocsi elejébe. Erre rá is ültek, vagy ülésdeszkát raktak fel az oldalfákra és úgy mentek ki a földre. Hazafelé, ha lehetett, mindig egy kis zöldet is dobtak fel a hátsó saroglyához az állatok számára. A tavaszi munkák után a takarmányhordás következett: lucerna, lóhere, bükköny, csalamádé, zöldtakarmányok és a széna. A zöldtakarmányokkal megrakták a kocsit az oldalak magasságáig, a kaszát belebökték, a vellát meg a nyele mellé szúrták, hogy le ne csúszhasson. A szénahordáshoz pedig már vendégoldalt kötöttek a kocsira, de csak magában, karfák nélkül. A vendégoldalt mindkét oldalon a lőcsök előtt kötötték meg gúzzsal, vagy kötéllel a felső dorongfához. Kifelé menet így a vendégoldal lelógott a kocsi oldala mentén. Kint a petrencéből először a kocsi fenekét rakták meg oldalmagasságig, aztán megtömték a vendégoldal és a kocsioldal közét úgy, hogy a vendégoldalt vízszintesben tartotta. A vellával felbökött „szénalepény" egyik fele mindig ráfeküdt a kocsira, erre újabbakat raktak mindig a kocsi belseje felé, megtiporták jól, s a széle azért nem esett le, mert befelé a többi tartotta. A kocsi sarkaiba „szarvakat" hajtottak. Egy villaadagot összehajtottak, így átbökték és a kocsi négy sarkába húzták. Ez adta a rakomány szélét. Három ilyen szarvat raktak egymás fölé, mire megrakódott a kocsi. Tetejébe nyomórudat tettek, az elejét rudazólánccal, a hátulját rudazókötéllel kötötték le. Két láncot használtak, hogy a hosszúságát a kapcsok segítségével könnyen változtathassák. A láncot az oldalfa végéhez akasztották. Hátul a rudazókötéllel húzták az egészet feszesre. A kötél egyik végét a kocsi hátsó saroglyájába akasztott fakampóra kötötték, aztán átdobták a kötelet a nyomórúdon és a másik felét lehúzták szorosra, majd csatra megkötötték a saroglya másik oldalán. A rakomány tetejére ültek fel, onnan hajtották a lovakat, az első saroglyát megeresztették és abba csináltak fészket maguknak. A szerszámokat: kaszát, vellát, gereblyét szintén a kocsirakomány tetején tűzködték be, úgy hozták haza. A szalmát ugyanígy hordták haza azok a gazdák, 6 Ezt a részt az időközben elhunyt Németh Vince, Rábapordány tanítója és kiváló gazdája emlékének ajánlom. 137