Arrabona - Múzeumi közlemények 18. (Győr, 1976)

Timaffy L.: Történelmi mondák a Kisalföldön

lemszemléletük is a saját életkörülményeiket, szenvedéseiket, vágyaikat tükrözi. Hőseiket a maguk szempontjából idealizálják; számukra előnyös, jó tulajdonságokkal ruházzák fel, negatív hőseikben pedig megtaláljuk a régi faluközösség rossz tulajdonságait is. Emlékezetükben érdekesen keveredik a költészet és valóság, az égi és földi jósjelekbe vetett hit, a természet és társadalom valóságának összefonódása. Történelmi mondáink prózai népköltészetünknek is maradandó értékei. Formai vizsgálatuk a — kiváló elbeszélőktől feljegyzett ritka daraboknál — a prózai népköltészetnek ugyanazt a kicsiszolt művészi tökéletességét, szerkezeti egységét mutatja, amit a verses népköltészetben a népdalok, népballadák/' Legfőbb jellegzetességük a prózai népköltészet'másik ágához, a népmesékhez hasonlóan: a megelevenítő előadásmód. De amíg a meséket senki sem tartja igaznak — hiszen éppen azért „mese" —, addig a mondákat mindig úgy mondják el, mintha megtörtént volna. Régen az elbeszélők és a hallgatók egyformán hittek is benne. Hitelességüket ezért ismert vagy élő személyhez kötötték, akitől átvették vagy örökölték. Némelyeken, főképp a régi időkről szóló mondákon legendáknak, a műköltészet írott emlékeinek hatása érződik, de ezekre, mint olvasott emlékekre nem hivatkoznak, csak a szájhagyományra. Másik jellegzetességük a tömör és fordulatos megfogalmazás. Röviden, velősen mondják el a történetet, semmi fölösleges nincs benne, s a váratlan fordulatokkal még jobban felcsigázzák az érdeklődést. Vigyáznak a szerkezeti egységre is. Rövid bevezetőben a helyet, időpontot, hitelességet mondják el, majd a tárgyalásban az esemény megelevenítő előadása következik, s a rövid befejezéssel rendszerint tanulságosan vagy szellemesen vetnek véget a mondának. Történelmi mondáink ma is elevenen élnek a nép ajkán, és élnek is mindaddig, amíg „jó mondókájú" emberek lesznek a népi közösségekben. De nemcsak a régi mondák járnak szájról szájra, hanem újak is születnek.

5 Gyűjtésükkel tehát minden időben érdemes foglalkozni. Legfőbb forrásuk a helység „történeti specialistái", legtöbbször férfiak, falusi kisiparosok vagy parasztemberek.

6 Legjobb alkalmai pedig a helyi ismeretek, táji, természeti adottságok, történelmi emlékek, határ- és dűlőnevek kutatása. Történelmi mondáim legnagyobb részére a földrajzi nevek gyűjtése közben akadtam rá. Hazánk különböző tájainak mondái már közkinccsé válnak.

7 A Kisalföld sem szegényebb történelmi mondákban, akárcsak a népdalokban

8 vagy hiedelemmondákban.

9 Eddig gyűjtött anyagomat most az egyes korszakok sorrendjében adom közre a Szent Istvánról, Szent Lászlóról szóló mondáktól kezdve a tatárokon, 4 Voigt V., A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez. Eth. 1965. 200—217. 5 Timaffy L., Egy népmonda bölcsőjénél. Honismereti Híradó 1974. 1. 65. 6 Katona I., Útmutató a történeti népköltészet gyűjtéséhez. Bp. 1954. 7 Balassa I., Karcsai mondák. Űj Magyar Népköltészeti Gyűjtemények. XI. Bp. 1963. Bálint S., Szegedi példabeszédek és jeles mondások. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai, 127. Dömötör T.—Katona I.—Ortutay Gy.—

Voigt V., A magyar népköltészet. 2. kiadás, Bp. 1969. Ferenczi L, Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány. Eth. 1966. 49—63. Katona I., Az agrármozgalmak ösztönössége, — a kubikosmozgalmak tudatossága. Tiszatáj, 1973. 48—58. Ortutay Gy., Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethn. 1952. 263—307. Sándor 1., Világos és Arad a magyar nép hagyományaiban. Az MTA II. Osztályának közleményei, 1953. 105—186. Sándor I., Dózsa György a néphagyományban. Eth. 1972. 444—455. 8 Barsi E., Bartók gyűjtötte népdalok a mai Jobaházán. Arr. 1974. 165. 9 Timaffy L., A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön. Arr. 1964. 309—334. 76