Arrabona - Múzeumi közlemények 17. (Győr, 1975)

Lengyel A.: Adalékok a győri munkásmozgalmak történetéhez (VI.)

pillanatokban az igazi népképviseletet megteremteni." — Czóbel Ernő dr. budapesti szónok kereken kijelentette, hogy nem fogadja el a javaslatot, mert a kormány szuronyok mögött akarja megvalósítani. „Ki akarják zárni — mondotta — a törvényből a munkásságot, a szerintük értéktelen elemet és mindenkit belevonnak, aki a kormánytól függ." — Az ugyancsak budapesti kiküldött, Csizmadia Sándor pedig ezeket hangsúlyozta beszédében: „Rossz a javaslat, mert azt hirdeti, hogy félni kell a munkásoktól, azért akarja nagy részüket kirekeszteni! — Annál rövidebb lesz a sztrájk, minél nagyobb mérvben vesz részt benne a polgárság s az végzi a leghazafiasabb munkát, aki mindent elkövet a mai uralom megbuktatására. "

2 Az előadók megállapításaiból, határozott hangú kijelentéseiből az derül ki, hogy feszült hangulat uralkodott a népgyűlésen. Hatósági beavatkozásra ugyan nem került sor, de az elkeseredett közbekiáltások arra mutattak, hogy a zsúfolásig megtelt terem hallgatósága nagy elszántsággal várja a fejleményeket, annál is inkább, mert értesüléseket szerzett azokról a karhatalmi és egyéb rendőri intézkedésekről, amelyek a fővárosban és a vidéki nagyobb városokban egyaránt arra irányultak, hogy a jogaikat követelő munkásezreket szükség esetén fegyverrel kényszerítsék a munkabeszüntetések visszavonására. A feszült várakozás napjai, sőt inkább órái azonban nem sokáig tartottak, mert a párt vezetőség március 5-én röpiratok útján, valamint a Népszava címoldalán is hírül adta az általános sztrájk elhalasztását. A váratlan fordulatot bejelentő közlés többek közt az alábbiakat adta a munkásság tudomására: „Munkások! Elvtársak! A szociáldemokrata munkások készen állottak arra, hogy életüket, szabadságukat, intézményeiket mindenütt kockára vessék a Tiszaválasztójog megbuktatásáért és az általános, egyenlő, titkos választójog kivívásáért. — A mai politikai helyzetben ezt a célt csak az utcai és parlamenti forradalom egybekapcsolódása érhette volna el. — A parlamenti ellenzék tiltakozott a választójogi javaslat tárgyalása ellen s utána kivonult a képviselőházból, már pedig parlamenti harc nélkül eredménytelen maradna az utca bármilyen hősies és önfeláldozó küzdelme s csak arra volna jó, hogy a kormány a munkások halomra lövésével meggyöngítse az általános választójog leghatalmasabb táborát, a Szociáldemokrata Pártot és vérontással visszavesse a munkások küzdelmét. Nagy felelősségünk tudatában ilyen körülmények között és ebben a pillanatban a tömegsztrájk fegyverének alkalmazásától egyelőre el kellett állnunk."

3 A felhívás a továbbiakban még mentegetődzéseket és bátorításokat tartalmazott a küzdelem jövőbeni továbbfolytatásával kapcsolatban. — Sokat vitatkoztak már a múltban is azon, és részben még mindig eltérőek a vélemények azzal összefüggésben, hogy az SZDP vezetőségének ez az állásfoglalása indokolt volt-e, vagy sem. Kétségtelen, hogy az érvelések bizonyos fokig elfogadhatók, hogy a fejlemények tudatában valóban igen veszélyes vállalkozás lett volna a tömegsztrájk kirobbantása. Mégis inkább azt a véleményt fogadom el (s úgy hiszem a valóság talaján járok, ha azt állítom), hogy mindenképpen vállalni kellett volna a kockázatot. Megalkuvásnak, kapitulációnak nem lett volna itt helye. Igen találóan állapítja meg Hanák Péter a „Magyarország története" című összefoglaló mű idevágó fejezetében a következőket: „Mivel mentegette-magyarázta a meghátrálást a párt vezetőség? Két, nem is újszerű érvvél: a parlamenti ellenzék megriadásával és a hatalom fegyveres túl2 GySmL:l. Főispáni iratok. 34/1913. biz. 3 MMTVD IV. köt. Bp. 1966. 605. 296