Arrabona - Múzeumi közlemények 17. (Győr, 1975)

Balázs P.: A céhrendszer problémái Győrött a XIX. század első felében

A magisztrátust, sőt még a Helytartótanácsot is elárasztják beadványaikkal azok a legények, akiket a vándoridő letöltése után a céhek nem akarnak remeklésre engedni. 1830-ban a magisztrátusnak kell közbelépnie azért, hogy Unger József német szabólegénynek adják fel a remeket, mert a nevezett vándor ide jenek letöltését — a céhhel ellentétben — a vándorkönyv alapján igazoltnak találja.

56 Ébel Gyula hasonló kérelme elől a szíj gyártócéh azzal az indoklással zárkózik el, hogy a nevezett vándorlásának egy részét pesti műhelyekben töltötte, munkáját ott jobban ismerik, ne akarjon tehát Győrött mesterré lenni, mert itt a szíjgyártók úgyis feles számban vannak, s a „többi elszaporodott mesterek példájaként" még ők maguk is kénytelenek lesznek kenyerüket napszámos munkával megkeresni.

57 A gombkötőcéhet a Helytartótanács kötelezi arra, hogy Schillerwein Ferencet remekeltesse. A céh halogató taktikájával szemben, amely egyúttal a legény költségeit is emelte, a hatóságok már tehetetleneknek bizonyultak. S ha a remeket — miként az ő esetében is — a céhnek sikerült visszavetnie, a legényt újabb várakozás és újabb költségek terhelték. Az akadékoskodás egyik útja volt az is, hogy a legény „az előtt száz esztendőkkel szokásban volt", emellett rendkívül drága anyagból készítendő remeket kapott. Schillerwein például azt is elpanaszolja, hogy a második remek készítésénél mindennap 3 mester ügyelt munkájára, akiknek naponként 3—3 váltóforintot kellett fizetnie. Második remekét „aranyból" kellett készítenie, aminek ára 900 forintra rúgott.

58 Már korábbi példák is tanúsítják, hogy Bér József kovácslegény esete, amikor a céh már a remek kiadása előtt elhatározza, hogy bár „remekét felállítani fogja, ők már többet bé venni nem kívánnak", nem elszigetelt jelenség. „Mire mink őtet bevesszük, még szénre sem lesz pénze" — mondja fennhéjázva az egyik mester, majd magabiztosan még hozzáteszi: „Hozhat parantsolatot kettőt is, adunk-e rá vagy sem .. ,"

59 A mesterré avatást újabb jelentős kiadások (költséges lakoma, taksa) kísérték. A taksa összege az „országló kocsisok" (távolsági fuvarosok) céhében 1828— 1848 között 45 forint 30 krajcár volt. (Mesteri díj 15 forint, lobogóra 4 forint 30 krajcár, mesteri jogért 8 forint és szolgatartási díj 18 forint.) Mester fia a taksa felét tartozott fizetni.

60 A csizmadiáknál 1826-ban a taksa összege 48 pengőforint. De a céh panaszolja, hogy költségei megszaporodtak (új céhházat kellett építeni, a tagok is annyira elszegényedtek, hogy egyesek holta utáni „eltakarításáról", valamint özvegyének és árváinak segítéséről is a céhnek kell gondoskodnia), s a tanács a taksa összegét 8 forinttal megemelte.

61 A legények helyzetének illusztrálására jellemző a csizmadiacéhnek 1846-ban a város tanácsához intézett kérelme, amelyben előadja, hogy más céheknél már országosan bevett szokás a segédek „hétszámra" történő szerződtetése. A csizmadiáknál viszont a legények legalább fél évre szegődnek, ami azzal jár, hogy a téli kevesebb munka alatt kitartott legény tavasszal, amikor a munka szaporodik, „elbízza magát", s hol gazdájának szigorú bánásmódját, hol a kosztnak silányságát, majd munkával való túlterheltségét panaszolván, vagy azt kifogásolván, hogy gazdája béréből előlegezni nem akar, „kiálhatatlan datzolások" közt annyira kifog munkaadóján, hogy az végül is őt — szembetűnő kára dacára is — 56 OL Ht. Dep. Civ. 1831. évi 26. kf. 37. sz. 57 Uo. 1832. évi 26. kf. 56. sz. 58 Uo. 1818. évi 34. kf. 6. sz. 59 Uo. 1829. évi 26. kf. 10. sz. 60 Xántus János Múzeum. Céhiratok. Meisterbuch der Landkutscher... von anno 1726. 61 OL Ht. Dep. Civ. 1837. évi 26. kf. 19. sz. 288