Arrabona - Múzeumi közlemények 14. (Győr, 1972)
Vörös K.: Győr művelődése a dualizmus korában
kényelmesebb életformájához szabott egyesületi tevékenységet hozna létre (központjában jelentős, komoly összmunkát igénylő hangversenyekkel, vagy olyan produkciókkal, mint 1864-ben az Ernani, vagy később az ennek sokáig legjellegzetesebb csúcsteljesítményeként emlegetett Flotow-opera, a Stradella előadása). A 80-as évektől mintha, bizonyos változással már a kispolgárságra is kiterjedő, kevésbé munkaigényes, de még erősebben kollektív forma: a dalárda lépne előtérbe mint a szervezkedés magva. Ezekben az években Győr dalosai sok szép országos sikert is elkönyvelhetnek maguknak. De ha az először külön szervezkedő Dalegylet indulásában végül is szerepe lehetett a Zeneegylet bizonyos magyarosító törekvéseivel szembeni, inkább ösztönös és ízlésbeli, mintsem politikai hangulati ellenállásnak, a magyar vagy legalábbis a kortársak által magyarnak hitt zene mély begyökerezését a győri zenei ízlésbe már jól érzékelteti nemcsak Reményi hangversenyeinek nagy sikere, hanem az is, hogy a dalárda Lányi Viktor magyar dalaival megy az erősen németes műveltségű Sopronba, a két Limbay (korábban Limbeck) testvér: kávéház-tulajdonos és járásbíró pedig a 80-as években 6 kötetes Magyar Daltár-t állít össze és jelentet meg. Ezzel a tendenciával kerülnek szembe a hangszeres zenét jórészt még mindig személyesen is és ugyancsak kollektive, ez esetben tehát zenekari formákban művelő, vagy legalábbis ezt igénylő képzettebb polgárok, értelmiségiek előbb a Zenekedvelők, majd a Filharmonikusok neve alatt szereplő törekvései. A századfordulótól azután a megoszlás még tovább terjed: a városba nagy számmal érkező hivatalnoki, alkalmazotti és értelmiségi réteg már egyre kevésbé igényli nemcsak a hajdani kollektív zenélési formákat (melyek műveléséhez jelentős részüknek már sem ideje, sem energiája nincsen), de az addig azok által képviselt zenei ízlést sem. A komoly hangszeres zenei igények ettől kezdve egyre inkább klaszszikusokat játszó értelmiségiek kis kamaraegyüttesei körül fognak kialakulni, a dalárda pedig — a soraiba bekerülő hajdani kisiparosok által is erősítve — egyre inkább az ipari munkásságnak válik az általános szervezést is előmozdító kulturális szervezkedési formájává (mint a vagongyári „Egyetértés" és a nyomdászok „Typographia" kórusa). Az ezeken túli komoly zenei igények pedig ugyanakkor teljesen eldologiasodva végül is szabályszerű üzleti vállalkozás formájában (bár nem a nyerészkedés szándékával) nyernek színvonalas kielégítést. Ez a vállalkozás: a győri Hangversenyrendező Társaság fogja lehozni Győrbe a világháború előestéjén a Waldbauer—Kerpely vonósnégyest éppen úgy, mint Pablo Casalst. Mindez a fejlődés végül is kézzelfoghatóan tükröződik a zenei szervezkedés társadalmi bázisának számszerű adataiban. 1862-ben a szervezkedés mintegy 400 emberre terjed ki. Az 1872. évi újjáalakuláskor mintegy 300 tag aláírása szerepel az alakulási kérelmen. 1883-ban a dalárda megerősödésekor az egyletnek 302 pártoló és 102 működő tagja van — de a XX. század elején a Hangversenyrendező Társasághoz már csak 163-an csatlakoznak —, igaz: a másik oldalon a győri munkásdalárdák létszámát már nem ismerjük. Mindenesetre kétségtelen, hogy a világháború előestéjére a városban befejeződött a zenei igény társadalmi bázisának polarizálódása is. Hogy ennek milyen összefüggései vannak az általános társadalmi-eszmei fejlődéssel, jól mutatja az a körülmény, hogy a Zeneegylet régi vezetőségét felváltó új vezetés titkára 1913-ban a változásban a természettörvény hatását látja érvényesülni. 17 17 Petz L., Győr város zenei élete 1497—1926. Győr, 1930.; Bedy V., A győri székesegyház ének- és zenekarának rövid története. GySz 1931. 178—192.1. 376
