Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Környei A.: Internacionalisták visszaemlékezései a soproni Liszt Ferenc Múzeum gyűjteményéből

rolyi-féle forradalmi izét. Én abba úgy beleéltem magamat, mindig azt tanulmányoztam. Voltak ám ott olyan fiúk, hogy valóságos majdnem főiskolásoknak mehetett volna, matematikát, meg mindent, amiről én nem is gondultam, hogy mi az, olyanokat tanultak. És mikor el köllötte mondani az izéjét, a programbeszédjét, lámpalázat kapott, megállt, mert azt a sok katonát látta előtte, a sok embert. Én meg úgy elmondtam azt a Károlyi-forradalmat, mint ahogyan itt leírták a könyvet. No azt mondja az egyik, lássa, maga nem is volt ide beosztva, mégis azt mondja, elsőnek végzett. Hát haza is jöttem vélek. (Kérdés: Az iskolában azokat képezték ki, akik hazajöttek?) — Nem. Ott harmincan voltak Kazánba. Azok, akik a csapatomból, még ott találtuk őket Csóton. Csak egy héttel előbb jöttek el Moszkvából, mint én. Minket, tudja fene, harminc embert bekevertek, kilenc nap mindig Moszkvát jártuk. Amerre akartunk, mentünk, csavarogtunk, és mikor hazaértünk, már Győrben ott fogadtak, Csótra szállítottak, 1400 ember volt. Egy egész vonattal. (Kérdés: Milyen útvonalon jöttek el?) •— Eljöttünk Riga, ami már lengyel határ, mert ezen csodálkoztam, Stetinben kötött ki a hajónk. Hat órát, vagy nyolcat jöttünk hajón is. Valahol ott, Riga körül hajóztak be bennünk. Stetinben kikötöttünk, de Stetin most nem is a németeké. Stetinből hoztak bennünket Berlinnek. Az is emlékezetes, mert ott olyan étteremben vendégeltek meg bennünket, hogy a falon át lehetett látni, meg mind ezüst evőeszközök, meg mindennel voltunk ellátva. A sört azt eresztettük a csapról, aztán úgy ittunk. Pullmann-kocsikban. Ugye, mink a nemzetközi vöröskereszt útján jöttünk ám. Akkor hazajöhetett mindenki, aki vöröskatona volt is, nem volt bántódása. Egy ember azt mondta, hogy ő nem volt vöröskatona, pedig az is az volt. Pofon is csapták a fehérek. Meggyalázta ezt a társaságot. Győrben fogadtak bennünk, a katonazene, a vonatunkat. Megállt, aki akart kiszállt, aki nem akart, nem szállt ki. Ott szól a zene, ott állt egy főhadnagy meg egy százados, ahol én is megálltam, olyan oszlop mellett. Azt mondja: „hát ezek, meglátni az anyja istenit, hogy vörösek — azt mondja •—, oda sem néznek ezeknek a magyar nótáknak." Még azt mondja, amott meg azt mondta egy, adjatok enni először. Nem kaptunk mást Győrben, mint egy kis karécska ilyen túróskenyeret. Ilyen savanyú túrót, meg valami tíz szem cseresznyét, akkor érett a cseresznye. 21. május végén. De Berlinben ott jobban tartottak bennünk, de ott levitézlett a társaság. Olyan dühösek voltunk. Elloptak valami tíz pár ezüst evőeszközt. Utána állomáson fölszólították németül a vonatunkat, minden kocsinál, akinél véletlenül nála maradt az evőeszköz, adja le. Persze nem adta le. Valami csibész volt. De minekünk az volt a bajunk, ennek a harminc embernek, hogy mink el voltunk már árulva. Csóton kiolvasták a parasztszármazásúakat, akkor a mesterembereket. Akkor egy olyan magas, honvédelmi minisztériumból valami őrnagy civilben, azt mondja: „lépjenek ki, az a harminc ember, aki Kazánból jött a politikai iskoláról." Ejnye, Krisztus uccse, hát ezt ezek meg honnan tudják? Hiszen minket úgy csempésztek be valósággal. De már Moszkvában megmondta ám egy komisszár elvtárs, hogy: „magukról tudnak ám Csóton, meg ilyen őrmester lesz, aki magukat kínozza, gyónjanak meg, a bűneiktől szabaduljanak meg, és a többi, és a többi. De — azt mondja —• ne menjenek el ám gyónni, mert egy spanyolfalnál meg hallgatózik, abba a barakktemplomban. Aztán aki olyant gyónik, mert azt kérdezték, valami tisztet nem-e nyakalt le, meg ilyeneket." Hát nem is mentünk el. Nem álltunk ki a többiek után. Akkor felolvasta a nevünket. 460