Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Timaffy L.: Aratóbanda Dunaszentpálon

így érkezett el a legnagyobb munka, az aratás ideje. Erre szervezetileg is felkészült a banda. Az aratást „aratócsapatokban" végezték. Két kaszásból és a hozzájuk tartozó két marokszedőből, egy kötélterítőből, egy kévekötözőből, összesen így hat főből állt egy csapat. A 24 tagú banda tehát két kaszásonként 12 csapatra oszlott, s a besegítőkkel együtt létszámuk 72 főre bővült. A kaszáspárokat és a csapatok tagjait maguk alakították ki. Mindenki ismerte a másikat. leginkább rokonok, jóbarátok álltak össze kaszáspárba, s családtagjaikat hozták segítségül, mert így a kereset a családban maradt. Akinek viszont nem volt elég „erős" a családja hozzá, az családon kívüli marokszedővel vagy kötözővel, terítővel „egyezkedett össze". Ezeket azonban a keresett 11. részből a kaszásnak kellett kielégítenie. A marokszedő 2 q, a kötöző 4 q, a kötélterítő 1 q gabonát kapott. Az összeszokott párok és csapatok évről évre megmaradtak. A kivált tagok helyébe lépő újak viszont a hiányzók helyébe álltak be. Az aratás megkezdését az intéző „mondta ki", ahogy azt a gabona beérése megkövetelte. „Legelőször a rozsot vágtuk le, mert az a legközelebb érő. Rendes körülmények között a búza következett utána, de sokszor az árpa is odaért. Akkor ezzel köllött sietni, mer hama kifútt a szeme. Akkor a búzát hagytuk addig, mer' az nem pörgött ki olyan hama'. Legutóbb a zabot arattuk." — így emlékeznek a régi bandatagok a közös munkára. Hajnalban, napkeltekor indultak aratni. Gyalog mentek ki a földre, az uradalom nem gondoskodott kiszállításukról. Kint először kötelet csináltak zsúpból, kikalapálták, megfenték a kaszákat, majd fél nyolc-nyolc tájban megették a reggelit, s utána kezdték a „vágást". Egy sorban állt az egész banda, mind a 24 kaszás, s egyenletes ritmusban vágták a rendet. A gazda jól ismerte a banda tagjait, s már az elején úgy állította be a kaszásokat, hogy a jobbak elöl vágjanak, a gyengébbek a sor végén. Maga is a sorban kaszált, azon a helyen, ahol legjobban bírta. Sok bandánál a bandagazda volt mindig az első kaszás, ő diktálta az iramot. Nagy szívósság kellett hozzá, de vigyáztak, hogy „egyben maradjanak". Elmaradni egymástól nem lehetett, és menetközben nem kerülhette el egyik kaszás sem az előtte vágót. Ha valaki nem bírta, és mégis lemaradt volna, akkor a bandagazda a sor végére állította, hogy ne akadályozza az utána jövőket, így egymást hajtották, senki sem akart szégyenben maradni. Vágás közben mindenki akkor köszörült, amikor „a kasza vagy az ember kívánta" — de azért lemaradni nem lehetett. A tábla hosszúságától függően két-három rend után álltak meg egy kicsit pihenni. Leültek a tábla végében, rágyújtottak, — aztán ment a munka tovább. Déltájban odaért az ebéd. Ha már kevés volt csak hátra a rendből, előbb levágták, aztán ültek le a tábla végére enni. Ha viszont még a java hátra volt, otthagyták az állást, nem engedték kihűlni az ebédet. Az ebédidő 1 órát tartott. Evés után elhevertek, rágyújtottak, pihentek. A bandagazda „riasztotta" őket, de ezután még jó félórát elkalapáltak, s csak azután tértek vissza az állásba. Uzsonnáig, négy—fél ötig dolgoztak egyfolytában. Akkor kiültek a sor végén uzsonnázni. Ezt tarisznyából kellett, mindenki a maga elemózsiáját fogyasztotta. Aztán újra beálltak, és hat óráig arattak. Ezután kezdték összehordani a kévéket. Ebben mindenki részt vett: a kaszások rakták a kereszteket, a többiek a kévét hordták a kezükre. Napnyugta után végeztek, úgy nyolc óra körül. Este együtt nótázva mentek haza, így nem érezték annyira a fáradtságot. Két aratónótát sikerült a dunaszentpáli aratóbanda régi tagjaitól lejegyeznem. A szervezetük, a munkájuk él bennük. 169