Arrabona - Múzeumi közlemények 13. (Győr, 1971)

Timaffy L.: Aratóbanda Dunaszentpálon

tét a növény fejlődése határozta meg, és az intéző adta ki rá a parancsot. A munkát nem egyszerre végezték, hanem mindenki akkor, amikor tehette. Csak az volt megadva, mikorra kell befejezni. A bandagazda és a majorosgazda ellenőrizte a munkát. Aki elmaradt, azt biztatták. Meg kellett csinálni pontosan, elmaradni nem lehetett. A minőségét is megnézték. Ahol rossz volt a kapálás vagy egy élés, azt utána kellett javítani. A gyenge munkáért először figyelmeztetés járt. Ha nem használt, levontak az illető járandóságából: ahány százalékkal volt gyengébb a munka, annyi százalékot vontak le. Olyan is előfordult, hogy valaki nem bírta vagy nem akarta jól megcsinálni. Ha semmi sem használt, kizárták a bandáiból. Ujat helyette nem vettek be évközben, hanem a többiek vállalták a területét. Közben kimérték a kukoricát is, fejenként egy holdat. Itt is lehetett többet vállalni szerződésen kívül, ha jutott. Mindkét kapálás kezdő időpontját az uradalom határozta meg, valamint a befejezés határidejét is. Ezen belül mindenki akkor kapált, amikor tudott. Itt a minőséget nem kellett ellenőrizni olyan szigorúan, hiszen a részes művelésnél mindenki érdekelt volt a termés mennyiségében és minőségében. Iparkodni kellett a kapálással, mert „hamar jöttek a kaszálások". A heréket vágták először, majd a vegyes zöldtakarmányt. Az időpontot most is az intéző tűzte ki, s hogy mikor, az a növénytől függött. A kaszálót nem osztották fel részekre, azt közösen kaszálták negyedik részért a szerződésnek megfelelően. Voltak azonban takarmányszűk esztendők, amikor az uradalomnak szüksége volt ,,minden szem eleségre". Ilyenkor nem részért vágatták le, hanem készpénzzel fizették, holdanként 12—14 pengővel. Ez hátrányos volt az aratókra, hisz ugyanakkor nekik is nagyon kellett volna a természetbeni takarmány. Próbáltak is egyezkedni, tiltakozni a készpénzfizetés ellen, de hiába, mindig az uradalom érdeke volt a döntő. Reggel hatkor találkoztak kint a kijelölt táblánál. Először kikalapálták, megfenték a kaszákat, majd egyszerre beálltak a sorba és kezdték a vágást. Ha elég széles volt a tábla, mind a 24-en egy sorba álltak. Kisebb területen pedig csapatokra osztódtak, hatan-nyolcan vágtak egy sorban a tábla szélességének megfelelően. A beállásnak megvolt a maga sorrendje, ezt a gyakorlat, a munka alakította ki időközben: a jó kaszások jártak elöl, a gyengébbek a sor végén. Az első kaszás adta a tempót, a többiek ritmusban mentek utána. Később már nem maradtak egyvonalban, volt aki előre tört, volt aki hátra maradt. Közben, ha szükségét érezték, megfenték a kaszát, és dolgoztak tovább. A tábla végén megpihentek egy kicsit, rágyújtottak, bevárták egymást, majd az első kaszás beállt az utolsó utáni sorba, mögéje a többi, s megindultak a táblán visszafelé. A levágott takarmányt renden hagyták száradni. Családtagok, rendszerint az asszonyok, leányok jöttek ki megforgatni, majd fel is gyűjtötték napszámbérben, amit a gazdaság külön megfizetett. „Vellákkal" először petrencékbe hordták össze, majd az „öreggereblyével" összehúzták a maradékot. Boglyákba nem gyűjtötték, mert a gazdaság behordatta az egészet a „szirübe" és kazlakba rakatta. Ezt a munkát az állandó cselédek végezték. A kaszálás befejeztével a „kijáró részt" közösen kapták meg. Ezt aztán maguk osztották szét egymás között az ún. „kisrészeknek" megfelelően. Ez tulajdonképpen arányos osztás volt. Ha pl. az első nap 24-en, a másodikon 10-en, a harmadikon 20-an dolgoztak kinn, akkor a három nap alatt 54 kaszással számolták. Ennyi „kisrészre" osztották fel a részjárandóságot, s mindenki végzett munkájának megfelelően részesült belőle. 168