Arrabona - Múzeumi közlemények 12. (Győr, 1970)
Jenei F.: Kisfaludy Károly
Kisfaludy drámájának sikere nemcsak a költő egyéni sikere volt. Sikere volt a magyar nyelvű színészetnek is, amely az ország fővárosában sehogy sem tudott meggyökeresedni, és sikere volt az eredeti magyar drámairodalomnak is. Kisfaludy Károly sikerdarabokat ad a színészeknek, akik, mikor a székesfehérvári társulat Pestről vándorútra kél, az ő darabjaival sikert sikerre halmozva járják be az országot. A Pesten bemutatott „A tatárok Magyarországban"-t követi még Pesten az „Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele", a „Stibor vajda". „A kérők". Ezek után jönnek más darabjainak bemutatói Székesfehérváron, Kassán, Kolozsvárt, Debrecenben, hogy a színtársulatok kisebb állomásait ne említsük. Kisfaludy lesz a magyar színészek legtöbbet játszott darabírója, és a közönség is az ő műveinek tapsol legszívesebben. Drámairodalmunk történetében jelentősége az, hogy megtöri az idegenből fordított, átdolgozott művek uralmát, és tud eredeti lenni. Eredeti abban is. hogy a korabeli magyar életből meríti vígjátékai meséjét, alakjai élnek, a kora emberének ismerősek, önmagára ismer bennük. Karács Teréz, aki szemtanúja Kisfaludy Károly indulásának, akinek édesapja házánál a többi pesti íróval együtt Kisfaludy is megfordult, írja róla emlékezéseiben: „egész lelkesült erejével azon működött, hogy a magyar színészet magyar teremtményekkel is el legyen látva: attól várt jó eredményt, ha színpadról a magyar társasélet tükröztetik vissza, ha a magyar történelmi események villanyozzák fel a sok német ízetlen bohózatok által már elkorcsosulni, elsatnyulni kezdő ízlést." 8 E szavakhoz száz év múltán sem adhatunk egy szót sem, Kisfaludy jelentőségét pontosan meghatározzák. Az „ismére len pictor" máról holnapra az ország legünnepeltebb írója lett. De a siker érdekes, és Kisfaludyra jellemző reakciót kelt benne. Mindnyájan ismerjük „A tatárok Magyarországban"-ról írt Xeniá-ját. „Sok haza puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság. Bundás indulatok: oh, be tatári mív ez." Ha rivális ellenfél, kemény ítéletű kritikus írja ezt — megértjük. De hogy maga az ünnepelt drámaíró mondja a kíméletlen bírálatot magáról —, ritka önismeretről, helyes önbírálatról és nemes becsvágyról tanúskodik. Mikor Stiborját klasszikus értékűnek mondja egy bécsi lap, Gaál Józsefnek írja: „E sző miatt elpirultam. Elég a szerénységem, hogy fogyatkozásaimat belássam, és sokkal kevesebb az Önhittségem, semhogy magamat a tökéletesség fokán álmodnám." 9 Ezeknek a megfontolásoknak következtében munkához lát. Tanulni kezd. Minden kritikát szívesen fogad, minden javító szót megfontol. Tanulmányokba mélyed, Kazinczyt olvassa, mindazt magáévá teszi, amivel a nyelvújítás nagy mozgalma irodalmunkat gazdagította. Művein egyre jobban megismerszik a műgond, az egyre tisztábban csengő verselés. Közben tisztázza irodalmi célkitűzéseit; azt a magas színvonalat, melyet irodalmunknak, íróinknak el kell érnie: „Hazafiságból valami munkát dicsérni annyi, mint a hazával elhitetni, hogy szebbre, jobbra számot nem tarthat. Vagy oly nyomorult állapotra jutánk, hogy minden magyar nyelven írt apróságért már hálával tartozunk, s ezt toroktátva hirdetni kötelességünk? Ha literatúránk, nyelvünk minden szépségei mellett, azon fényes ponton nem áll is, melyen a nyugati nemzeteké; vannak mégis férfiaink, kik bárhol is érdemmel megállnának. nem szükség azért minden idét8 Teleki Blanka és köre. Karács Teréz. Teleki Blanka, Lővei Klára. Magyar Századok. Bp. 1963. 231. 9 KKMM VI. köt. 317 233