Arrabona - Múzeumi közlemények 8. (Győr, 1966)

Timaffy L.: Adatok a győri szíjgyártó és nyerges mesterek történetéhez

engedett is, ez már mind előre bele volt számítva a szerszám árába, sőt még az ostor is, amit „ráadásnak" adtak. — Vásár után összepakoltak, felszedelőzködtek s úgy indultak kocsival vissza, hazafelé. Végre letelt a három esztendő. A mester bejelentette az ipartestületben a felszabadítás szándékát. Ha megvolt a vasárnapi rajziskoláról a bizonyítvány és egyéb kifogás sem merült fel, az inast felszabadították. Külön vizsgát nem kellett még akkor tenni. Utána viszont áldomás volt, rendszerint a mesternél, családi körben. A segéd, vagy más néven legény, ha tetszett, ott maradt még a régi mesterénél, de aztán vándorútra kelt. Mai idős mesterek még mind vándoroltak fiatal korukban. Rendszerint gyalogosan megjárták Komáromot, Bábolnát, Esztergomot, dolgoztak Lentiben, Mórott. Ide úgy kerültek, hogy az ottani mester eljött Győrbe és segédet keresett. Mindjárt vele is mentek, ha itteni mesterük elengedte őket. Még Selmecbányára is eljutott egyikük, rokoni kapcsolatok révén. A vándorlás után visszatértek Győrbe. A mester és a legény közti viszony szintén családias volt a jó helyeken. Ha sok volt a munka, nem mentek haza ebédelni a mester asztalához, hanem a cselédlány hozta nekik az. ebédet a műhelybe. Ott hamar megették és dolgoztak tovább. A rendkívüli, sürgős munkáért borravalót kaptak. A -munkaidő reggel 7-től 12-ig, s félkettőtől félhétig tartott, vagyis tíz órát. Ezen túl, ha dolgoztak, ezért külön fizetést kaptak. A segédi fizetés a „pengős világban" eleinte 28 Pengő volt egy hétre. Később emelkedett 35—40 Pengőig. A fizetést nemcsak a munkanapokra, hanem az ünnepekre is megkapták. Sok munka esetén vasárnap is dolgoztak délig. Voltak rossz mesterek is, akik igyekeztek agyondolgoztatni a segédeket. Ilyenekről maradt fenn az a régi mondás: „Hétfőn reggel hatkor keltette a legényeket, hogy siessenek, mert már hasukra süt a Nap, s holnapután már szerda lesz és még semmit sem dolgoztak a héten!". Dolgoztak ilyen mester keze alatt is. Amikor aztán egyik vasárnap a másik után dolgoztatta őket, összebeszéltek a legények, s nem mentek be vasárnap reggel a műhelybe. A mester várt egy darabig, aztán bejött a szobájukba, s az ágyban találta őket. Pattogni kezdett velük, de a legények egységesen kijelentették, hogy inkább adja ki a könyvüket, de vasárnap nem dolgoznak. Ez a kis egységes sztrájk meghátrálásra kényszerítette a mestert, s azután már többet nem kellett vasárnap dolgozniok, A vasárnap egyébként szabad volt. Kocsma, kártya, udvarlás, kirándulás a barátokkal a közeli erdőkbe, hegyekbe, vizitelés, beszélgetés töltötte ki a vasárnapot. Se sport, se mozi, vagy rádió, ilyen szórakozás nem volt akkor még. Más szakmabeli segédekkel is barátkoztak. Együtt csatangoltak az utcákon. Télen még csúszkáltak is a jégen együtt a meglett, nagy legények. A segéd legfőbb munkája a varrás volt. A szabást, összeállítást maga a mester végezte, vagy nagyobb műhelyben külön szabászt tartott, s ilyenkor a mester csak az üzlettel foglalkozott. A műhelyben a szabász ügyelt fel a munkára és parancsolt a segédeknek, ő adta ki a munkát is nekik. A segéd reggel ráült a „csikóra" (küsü, varrószék), s estig azon nyargalt, vagyis varrt, varrt, szakadatlanul. Volt úgy, hogy esztendőkig nem csináltak mást, mint csak varrtak reggeltől estig. Ebben aztán tökéletes munkát tudtak végezni. A jól és szépen varrni tudó segédet jobban megbecsülték. Addig kellett a fonalat varrni, amíg akkora nem volt, mint a tű hossza. Hosszabb fonalat nem volt szabad levágni, mert a főnök mindjárt szóvátette. Takarékoskodtak az anyaggal, amennyire csak lehetett. 164