Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)

Somogyi A.: Ólomdomborművek a győri székesegyházban

nem művészi képzelet naiv megnyilatkozása, hanem okoskodás eredménye, amelyben a csoda és annak ,okos' kimagyarázása a tömjénfüsttel, a nézőnek bekapcsolása az ábrázolt esemény szemléletébe a képből kinéző alakokkal természetes volt a kor művészetében. Az esemény történeti jellegére utalásnak elég volt akkor a páncél és a gótika. Az akkori nézőt cseppet sem zavarta, hogy a Szt. István kíséretében látható urak és katonatisztek napjaik, a rokokó kor öltözékében vannak ábrázolva. A mű témája éppen az említett okok miatt elvesztette meggyőző hatását a mai szemlélőre. Ez a körülmény azonban semmit sem változtat azon, hogy a dombormű bővelkedik a pompásnál pompásabb formai szépségekben. Ahogy a művész kevés alakkal tömeget tud érzékeltetni, ahogy a néhány vonallal rögzített architektúrának mélységét sejtető terét érzékelteti, anélkül, hogy a tekintetet az ábrázolt jelenettől elvezetné, ahogy az előtérnek a domborműből erősen előreálló alakjaiból a hátrább álló alakok formáinak halk jelzéséig a perspektívát kiépíti, a forma és vonalkezelésben megnyilvánuló finom ízlés, az egész kompozíción eláradó életszerűség oly tehetségről tanúskodik, akinek fölényes tudása előtt nincs probléma, melynek megoldása nehézséget okozna. Remekel a művész a király kíséretét alkotó országnagyok jellemzésében is. Kiválik közülük és első pillanatra feltűnik a dombormű jobboldalán az a délceg magyar, aki zsinóros dolmányban, térdigérő mentében, fején kucsmával, jobbkezében vállra fektetett díszfokosát tartva, balját csípőre téve, enyhén egy pillérhez támaszkodik és kissé lehajtott fejjel néz maga elé. Hasonlóan erőteljes formákkal jellemzett fej a koronát tartó apród után következő országnagyé, de a néhány könnyed formával jellemzett hátrább — mindkét oldalon — látható alakok arca is mindmegannyi remeklése a reliefportrénak. Talán kettő kivételével valamennyien jellegzetes magyar arcok, a király gondjában osztozó hazafiak. Nem kétséges, hogy a művész ismert személyiségek képét örökítette meg bennük. Szinte az azj érzésünk, hogy ezeknek az alakoknak megmintázása, illetőleg jellemzése volt az a művészi feladat, ami ennek a témának feldolgozásában a művészt leginkább érdekelte (3. ábra). Egészen más kedvvel foglalkozott a másik domborművei és nem véletlen, hogy szignatúráját is erre véste fel. Itt mindent meg akart mutatni, ami zsenialitásától tellett. Szt. István teteme a sírban elporladt, de épségben megmaradt jobbkeze. Itt tehát már nem a lélek belső világának külső megjelenítése volt a feladat, hanem oly témát kellett feldolgoznia, ami kora művészei számára az alkotás gyönyörének gazdag forrása volt: alkalmat adott mély gondolatok jelképes kifejezésében, mozgalmas cselekmény ábrázolásában, a kompozíció felépítésében — s ami a szobrásznak legnagyobb öröme — az emberi test formáinak kezelésében tudásának ragyogtatására. Az ábrázolt esemény, amint azt a klasszikus jellegű építészeti elemek sejtetik, egy köralakú boltozatos épületben, István király sírja fölé emelt mauzóleumban folyik le. A kőlapokkal borított padozat lépcsőzetesen emelkedik. A kompozíciót az előtér két szélén szinte teljes szoborként kiemelkedő, balról egy álló, jobbról egy ülő alak indítja el. Egy lépcsővel felemelt szinten ünnepélyes egyházi aktusra jöttek össze egy püspök papi segédletével a nézővel szemben, és Szt. László király kíséretével a Szt. István földi maradványait rejtő szarkofág előtt. Négy lépcső fölött emelkedik az a kettős tagozatú építmény, melyen a négy sarkon oroszlántalpon álló lábaktól tartva nyugszik a szarkofág. Előlapján bevésve ez a felirat olvasható: Stephanus Rex Hungáriáé XV. Aug. Anno MXXXVIII. A szarkofág lejtős fedőlapján egy aggastyán roskatag alakja, 22 Arrabona 337