Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)

Kozák K.: Győr-Sopron megye középkori egyeneszáródású templomairól

jellegű, szigorú felületeknél (a Szt. György szobor mestere igaz, hogy elől felcsavarta a hajat, de hátul szabad formálással összebogozta!). A hermánál a valóság ritmusát önállóan rendbeszedő idíszítőjelleg különösen élesen mutatkozik meg példának okáért a bajusz rajzánál. Nem csupán a három csillagvonalra gondolok —• ami szobrásza örökség —, hanem a hullámos vonalvezetés miatt az arc mellett kimaradó terület ornamentális rajzára (legjobban a baloldali arcél fényképén látszik). Ha igaznak bizonyulna, hogy a Kolozsvári Testvérek egyike ötvös volt, akkor sem gondolhatnánk arra, hogy ő fogalmazta volna a fejet a XII—XIII. század fordulójának sílusában! Vessük most tekintetünket az arc formáira. Vigyáznunk kell itt, hogy mai — erősen bonctani beidegzettségű — szemléletünk ne zavarja ítéletünket, Megállapíthajuk, hogy a herma mestere — Medgyessy Ferenc szavaival élve — „a valóság hűséges megfigyelésén alapuló kitalált formákkal" dolgozott. Az orr tövét merészen beleágyazta a homlokba s a tő mellől kiinduló felhúzott szemöldöknél is „belevágott" a koponyacsont domborulatába. De éppen ilyen módon nyert hallatlan tisztaságú, távolraható formákat. A homlok domborulatának nagy tömegét megtartva a ráncokat ismét teljes szabadsággal árkolta bele —• kőszobrász módjára — a koponyába. Bár a felső állat fedi a bajusz, de az, hogy az orrcimpák tövével egyazon mélységből indul ki, ugyancsak „elrajzolás". A fogsor követi a felsőajak vonalát, jóllehet a valóságban íve a száj szögleteknél már mélyen, hátul van. Mik ezek? Hibák? Nem, hanem magasrendű művészettel alkalmazott stílusjegyek, azonban nem a gótika jegyei, hanem a későrománkoré! Elegendő a hermának a krakkói Kázmér síremlék fejével való összehasonlítása, hogy láthassuk: az érett gótikában a mesterek a fej formálásában jobban ragaszkodnak a természet arányrendjéhez. Annál inkább megvannak ezek a „tévedések" a későromán művészetben, hogy példának ismét csak a kalocsai királyfejet idézzük. Vagy gondoljunk — mint ellenkező időbeli végletre — a Szent György szobor fejére, ahol nincsenek ilyen „elrajzolások". Van ebben a fejben valami a későgótika előkelő „spleen "-jéből, ám ez a kissé világfájdalmas kifejezés is teljesen hiányzik a Szent László herma komoly fenségéből. Mindezek után mit mondhatuk a herma fejét alkotó mester egyéniségéről? A már előbb kifejtett meggondolásokat is felelevenítve, úgy látjuk, hogy nem egy, hanem két mesterről kell beszélnünk. Az egyik a III. Béla kori Dénes mester lehet, aki kora nagy szobrászaként a távolrahatás szellemében, mintegy kőben gondolkozva megalkotta az első síremléket s ennek nyomán a hermát. Mindkettőnél —. úgy látszik — az Árpádok családi vonásait uralkodójáról és megrendelőjéről III. Béláról mintázta. Ne feledjük el, hogy ekkoriban közvetlen köztudat még nem volt Szent László arcáról és alakjáról, mert ezeddig hiányzott képzőművészeti megfogalmazása. A másik mester az ötvösmester, az új mellrész alkotója, aki a régi (vésettaljún zománcozott) mellképet megnagyobbította, a herma zománcozott szemeit újracsinálta. Az eddigiekben inkább annak a felfogásnak adtunk hangot, hogy ugyanez a mester a régi síremlékről másolta a fejet. Ha ez így lenne, akkor is e mostani hermának az új síremlék elkészülte előtt, tehát nagyjából az 1370-es évek előtt kellett volna készülnie. Fel kell azonban itt vetnem egy másik —• szerintem elfogadhatóbb — megoldást is, amelyre már a vésettaljú címerrel kapcsolatban céloztam. Említettem azt is, hogy a herma fején belül töménytelen a javítás, foltozgatás, míg a mellkas lemeze aránylag ép. Már akkor azt a megállapítást kellett tegyük, hogy tisztán ezen az alapon is a fej megviseltebbnek, tehát régebbinek mutatkozik, mint a mellkas. Fűzzük ehhez még a következőt. Lehetetlennek tartjuk azt, hogy a XIV. század204