Arrabona - Múzeumi közlemények 7. (Győr, 1965)

Kozák K.: Győr-Sopron megye középkori egyeneszáródású templomairól

kes volt e szempontból, hogy amikor 1963-ban magammal vittem a herma nagyszerű fényképeit Olaszországba, hogy az összehasonlításkor kéznél legyenek, nemcsak, hogy nem találtam párjára, de az olasz középkort nálam sokkalta jobban ismerő ottani szakemberek egyöntetű véleménye is az volt, hogy ennek semmi köze a középkori itáliai művészethez, ,,ez valami keleti". Remélem, hogy a kérdés végleges kidolgozásakor még jobban bele tudom illeszteni ezt a remekművet a középkori magyar művészet történetébe. 5. A Szent László herma mestere. A mesiterkérdést az előzőkben már érintettük, most más oldalról közeledünk ismét feléje. Megkíséreljük, hogy a herma jellemvonásainak, művészi megformálásának gondos megfigyeléséből állapítsuk meg a mester iskolázottságát, képességének természetét s az eként kapott jellemzést használjuk fel a továbbiakra. Elsősorban a fejre, az arcra irányítjuk figyelmünket. A herma készítésének menetét, módját megismertük leírás közben. Eszerint az előttünk levő szobor ötvöstechnikával készült. Nem olyanképpen mint a XII. századig szokásban volt, hogy famagra nyomták és szegezték rá az arany, vagy ezüstlemezt, hanem belülről való domborítással. Tehát ötvös munkája, de nem ötvös gondolata. Mit értsünk ezen? Azt, hogy a herma hatalmas formavilága nagy távolságokra gondoló szobrászra vall. Az ötvös intim, közeli hatásokra dolgozik s éppen a középkorban egy-egy ötvösmű valósággal parányi kathedrálisnak hat sok kis fülkéjével, építményével, ívein futó növényzetével, centiméteres szobraival s így tovább. Beidegzett mesterfogásai szerint is az ötvös ekkor a mesélő részletezés mestere. A katedrálisok kőszobrászai azonban jól tudták, hogy a messziről nézett szoborban nemcsak, hogy elvesznek a részletek, de gyengítik is a szobor formai, és fény-árnyék hatásának tisztaságát, erőteljes hatását. Ezért szerették és művelték a nagy formák világos egybefüggését, csak a lényegre szorítkozó összhangját: ez közelről s távolról egyaránt monumentális, világos képet rajzol a szemlélő elé. A Szent László herma ebben a gondolkodásmódban, a szemlélet ilyenfajta beidegzettségében született. Még tovább is léphetünk a mester tudását vizsgálva: a mester nem lehetett bronzszobrász, A bronzszobrok formavilágát ez időben ugyanis a nagyjából megformált agyagmagra kerülő vékony viaszrétegen alakították ki. A Kolozsvári Testvérek Szent György lovas-szobra kiváló példája a „viaszveszejtéses" mintázásnak s öntésnek, A lágy viasz, lágy egymásbasimuló festői formákra ihleti a szobrászt. Elegendő [a Szent György szobor árnyalatokban, finom átmenetekben gazdag fejét összevetni a Szent László hermáéval, hogy e két külön világot megismerhessük. Az összevetés annál meggyőzőbb, mert mindkettő ráncolja a homlokát. Amott enyhén simuló formálásmód, emitt szinte ridegen árkolódó formák. Képtelenség annak még a gondolata is, hogy a kettő egy mester munkája lenne (mint ahogyan többen vélték). Lehetetlenség, hogy a viasz lágyságának sugallását ne kísérte volna meg' a domborításban is (mint ahogyan ezt számoG hermán láthatjuk, — pl. a Remete Szent Pál hermán is — ugyanis a lemez természete megengedi a puha formavilágot). Ugyanígy lehetetlen, hogy a herma fejét mértanilag megszerkesztő mester viaszhoz nyúlván megfeledkezett volna az „emberi arc törvényeiről". A Szent György szobor feje ugyanis — amennyire a másolatokon történt méréseimből következtethetek —• nem szerkesztett, vagy legalábbis nem a herma módjára szerkesztett fej, hanem inkább szabadon mintázott pompás alkotás. Azt is lehetetlennek találom, hogy a viaszmintázáshoz szokott szobrász például a haj és szakáll mintázásakor ne engedett volna az akkori időikben annyira megszokott fürtös játéknak s megmaradt volna a díszítő203