Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)
Lengyel A.: A királyi (Győr) megye területi és társadalmi összetétele, szervezeti fejlődése
lás) után 20 tömlő bort fizettek a győri várispánnak, egy-egy pondust (18 dénárt) adtak Mihály ^napkor a királyi asztalnokok ispánjának — vagyis a kir. főpohárnoknak —, viszont nem tartoztak a descensus-sal (ebéd, vacsora, szállásadás) a megyés-ispán irányában s mentesek voltak a szabad (szabadok helyett adandó) dénár, az örökadó és a fekvéspénz fizetése alól. Nem kellett továbbá gondoskodniuk a centurio eltartásáról, javadalmazásáról sem, sőt bírájukat közös akarattal megválaszthatták. — A király és vendégei számára nyújtandó — az oklevélben felsorolt — szükségleti cikkek beszolgáltatása terén persze velük szemben sem statuált kivételt a kiváltságlevél, de a megadott kedvezmények, mentesítések jelentős előnyökkel járhattak, ellentétben a szolgaréteggel, mely mindezeket a kötelezettségeket súlyos teherként viselte vállain. A privilegizált udvarnokok minden tekintetben a várnak — tehát a várispánnak és udvarbírónak — voltak alávetve, de az utóbbi a saját személyében nem mondhatott ítéletet felettük. A vitás ügyek érdemi intézését a conies-re kellett hagynia, aki azután a várjobbágyok jelenlétében mondotta ki jogérvényes ítélkezéseit. A várszolgák természetesen társadalmi szempontból is sokkal hátrányosabb helyzetben voltak, bár a felemelkedés útja számukra is nyitva állott. A megyésispán a különösebb érdemeket szerzett civilis-eket a várjobbágyok sorába emelhette, sőt egyes esetekben az is előfordult, hogy a király hűséges szolgáit nemesi előjogokkal ruházta fel. Erről tanúskodik III. Béla király 1185-ben tett egyik intézkedése, amikor leánya dajkájának testvéreit — a már korábban is megnevezett Domonkos és Helus győri várszolgákat — a várjobbágyok sorába, a dajka fiait pedig teljes (nemesi) szabadságba helyezte. 107 E kivételektől azonban eltekintve, a szolganépek osztályába való tartozás (nem is szólva a vagyontárgyakként kezelt rabszolgákról!) a végnélküli robotolások mellett, sorozatos megaláztatásokkal, szenvedésekkel telített életet jelentett, különösen akkor, ha a királyi várföldeken, illetve családi birtokokon dolgozó várszolgák, udvarnokok és hasonló szolgálatokat teljesítő népelemek — adományozások folytán — egyházi, vagy világi nagybirtokosok tulajdonába mentek át. Már pedig a királyi Győr megyében is ez volt az uralkodói birtok-ajándékozásoknak a leggyakoribb módja. A földekkel, településekkel együtt tulajdonba adott „szabadok" az új feudális nagybirtokos úgynevezett védelme alá kerültek, ami a valóságban úgy volt értelmezendő, hogy tetszése szerint bánhatott velük, bármilyen szolgáltatást követelhetett tőlük, csupán viszonylagos szabadságuk (más földesúrhoz való szegődési joguk) megóvására kellett ügyelnie. Ez a szolgasors az idők folyamán csak roszabbodott, mert a várjavak további magántulajdonba kerülésével a főúri kizsákmányolás lehetősége fokozódott, a túlkapások kiszélesítésére egyre több alkalom kínálkozott. E folyamatnak csupán az a körülmény vetett gátat bizonyos mértékben, hogy a királyi birtokállomány a bőkezű adományozások következtében jelentősen lecsökkent, de egyébként ezek a törekvések változatlan erővel haladtak a maguk útján. — A királyi hatalomban beállott gyengülés azonban, mely ugyancsak okozati összefüggésben állott a vagyoni omnipotencia megrendülésével, — Győr viszonylatá107 Wenzel i. m. I. 78. 37
