Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Lengyel A.: A királyi (Győr) megye területi és társadalmi összetétele, szervezeti fejlődése

nál, vagyoni erejüknél fogva egyre szűkebb földterületekre kényszerítették a középréteget, úgyhogy ennek létfenntartása a régi pásztorkodó életmód mellett mindjobban bizonytalanná kezdett válni. A primitív földművelésre való áttérés ekkor még kemény és kevésbé gazdaságos munkát jelentett — a jó földek túlnyomó része a megye területén talált szláv néptöredékekkel együtt a fejedelmi törzs birtokába kerültek —, így az állandó kalandozások korában mi sem volt természetesebb, mint az, hogy ezek a nemzetségi „szabadok" egy-egy hatalmasabb fő-, vagy alvezér mellé szegődtek hadi szolgálatra. Harcos életmódjuk a pogánylázadások leverése és a zsákmányszerzési célzattal folytatott hadjáratok gyérülése után szűkebb korlátok közé terelődött, de a királyi várszerkezet kiépülésével, várjobbágyi sorban végzett szolgálataik között még jó ideig a katonáskodás, a várvédelem volt a legfontosabb. — A fejlődés követelményei persze fokozatosan szükségessé tették, hogy az ispánsági székhely és a királyi birtokok ellátásával, valamint a vár fenntartásával kapcsolatos munkálatok irányításában is résztvegyenek. Szolgálataikért — a hűbéres viszony keretében — kisebb-nagyobb földeket kaptak örökös használatra, melyeket elvileg nem lehetett eladományozni. Okleveles emlékeink azonban ennek cáfolatára is tartalmaznak adalékokat, nem is szólva a XIII. század második feléről, amikor a királyi parasztokká vált jobbágyok (nem tévesztendők össze a feudalizmus ugyanazon névvel jelölt kizsákmányolt osztályával!) földjeikkel együtt magánnagybirtokok — főleg egyháziak — tulajdonába kerültek. Egy 1278-ból származó győri vonatkozású dokumentum pl. arról tesz említést, hogy IV. László király Márton győri várjobbágy egy ekényi écsi földjét egyszerűen Csitváni Egyed comes-nek adományozta.

102 Vagyoni szempontból természetesen a várjobbágyok osztályán belül is képződtek különböző csoportok. Voltak közöttük olyanok (a gazdagabbak), akik még ősi szerzeményű — hereditarius — földeket is bírtak, melyek fölött szabadon rendelkezhettek. A győri káptalannak egy 1240-ben kelt bizonyságlevele pl. azt igazolja, hogy Péter mosoni várjobbágy bőnyi (buhuni) birtokát Thouti Dénesnek eladta.

103 — A használatra kapott földek nagysága alapján a középréteg mellé a szegényebb várjobbágy-nép jelentős létszámú tábora sorakozott, amely az egyes királyi birtokok, várföldek körzetén belül, földközösségekbe tömörülve végezte mindennapi munkáját. A polgári történetírás az ilyen jellegű kommunitások létezését általában elhallgatta, holott működésüket az egykorú feljegyzések szűkszavúsága ellenére sem lehet kétségbe vonni, ha a fejlődés okozati Összefüggéseit nyomon követjük s a belőlük levonható következtetéseket helyesen értékeljük. — A földközösségi állapot fennforgására mutat az a már említett oklevél is, amely Simon győri comes közreműködésével, egy 1234-ben történt határkiigazítás lefolyását foglalja magában. Ez az eljárás a bakonybéli apátság és a győri — feltehetően földközösségi alapon álló — várjobbágyok között felmerült területi vitát tisztázta a Győr megyei Ka jár nevű település térségében.

104 Az oklevél egyébként abból a szempontból is érdekes, hogy a benne szereplő Simon comes és Jacobus curialis comes (erre különben már fentebb is történt utalás!) várjobbágyi származásúnak van feltűntetve, mert újból csak alátámasztja azt a tételt, hogy ennek az osztálynak előkelő helyzete volt a királyi megye társadalmában. 102 HO I. 69. 103 Wenzel i. m. VII. 111. 104 Wenzel i. m. I. 331—332. 3* 35