Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)
Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön
A lébényi Novak pásztor is tollseprűt kért, arra adta a tudományát. „Nem merte senki se kézibe venni az ágyrul, nehogy ráragadjon a tudomány. Ügy hiihorták rá a vetélőlapátra, avval meg bedobták a tüzes kemencébe. Lett is erre olyan sivalkodás, hogy alig lehetett kiállani. De aztán elmúlt, nem gyütt haza még kísérteni se öregapám". összegezve az eddig gyűjtött anyag adatait, megállapíthatjuk, hogy ősvallásunk különleges képességekkel rendelkező személyeinek, a kisalföldi magyar sámánok: tudósok, vagy tatásoknak egész életét kiválasztásuktól halálukig végigkísérik prózai népköltészetünkben a rokonnépekével egyező, ősi mithológiai motívumok. Már születésük, kiválasztásuk rendkívüli: foggal születnek, sőt némelyek már fogantatásukban kiválasztottak: a tüzes kígyóvá változott tátos nemzi őket. Gyermekkorukban is a többiektől eltérő módon viselkednek: egyikük búskomor, különc, másikuk nagyerejű gyerek, s hiába szegül ellene környezetük: cérnával kötik éjjelre kezükhöz, segítő szellemeik elviszik őket. Megbetegszenek, ez a „tátos-betegség", s rendszerint eszméletlenül fekszenek, míg lelkük messze jár a tudomány megszerzése céljából. Az egyiket fehér bika nyomja meg, a másikat egy magas nyárfa tetején maga az ördög fröcsköli be a vérével, harmadikat a „tátosmadár" bagoly teszi tudóssá, vagy szellemek jelennek meg neki a másvilágról. Van akihez dongó-bogár, vagy fehér kutya képében járnak túlvilági lények, vagy maga az ördög ragadja el a lelkét. Elragadtatásuk (extázisuk) alatt szétszedik testüket, megszámolják csontjaikat, majd újra összerakják és saját vérükkel, vagy valami állat vérével ragasztják össze őket. Ezután már tudósokká válnak, csak még próbát kell tenniök. Felmásznak az égigérő fára, nyírfa, nyárfa, vagy „mangánfa" tetejére, ennek hiányában létrára, kéménybe, majd az első sámánviaskodásnak megfelelően meg kell vívniuk ellenfelükkel. Az ősi passzív kiválasztás módját bizonyítják azok a mondáink, amelyekben a megtanulni vágyókat riasztják el a tudománytól, rendszerint nyüves döggel, de ördögökkel, boszorkányokkal is, vagy a szájba beröpülni akaró dongóbogárral. Ez egyébként a nyitott szájon keresztül a tudósba költöző segítő szellemek ősi hagyományát is őrzi. A segítő szellemeknek bemutatott ősi ételáldozat emléke maradt fenn a maga mögé hajított első falat ételben, vagy a földrelöttyentett első „nyelet" borban, őseink szent nyírfájában lakó szellemek emléke pedig a nyírfába zárt dongó-bogár mondájában. A régi sámándob emlékét itt is a szita, rosta őrzi. Vele jósolnak, gyógyítanak, dobolással űzik el a rontó erőket, de a táltosló emlékeképpen utaznak is rajta az ember erejét meghaladó cselekedetek elvégzése céljából. A sámánfa emlékét már a kiválasztással, próbatétellel kapcsolatban, de később, tevékenységük során is sok mondában megtaláljuk. Ugyanígy őrizte meg népi epikánk a sámánviselet emlékét is: szakadozott, rongyos ruhát, rajta tükröt, csillogó gombokat, csörgőket, vagy a tollat, szarvas, agancsot, mint fejviseletet. A sámántevékenység: a révülés, extázis, a viaskodás mén, bika, kandisznó, tüzes emberek képében, vagy óriáskígyókon lovagolva, továbbá az ősi sámánének emléke, ha töredékekiben is, de megtalálható a Kisalföldön. Tudósaink századeleji tevékenysége, a falusi élet lehetőségei között valószínű hipnotikus képességükön alapszik: állat- és embergyógyítások, varázslatok, jóslások, küzdelem a rontások ellen. S végül elmúlásuk szintén rendkívüli: addig kínlódnak, nem tudnak meghalni, amíg tudományukat át nem adták valakinek, vagy szükségből rá nem adják valamire, rendszerint tollsöprűre. Van, akit a rosta, szita, vagy segítő szellemei madarak képében segi331
