Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön

még további kutatásokra van szükség. Valószínűnek látszik azonban, hogy hipnotikus képességű emberek voltak. A sámánok különlegességét, más emberektől elkülönülő egyéniségét, kiválasztásuk, tevékenységük mellett haláluk is mutatja. Magános, „maguknak való" emberek voltak, s elmúlásukban is elhagyottak, különlegesek. A néphit azt tartja róluk, hogy addig nem tudnak meghalni, amíg tudományukat át nem adják valakinek, vagy másképpen „amíg nem szereztek egy rnásik lelket maguk helyett az ördögnek". Ezért féltek tőlük, s ezért hagyták rendszerint magukra őket utolsó vívódásaikban. A cikolaszigeti tátos-Kelemen pásztor egy hétig haldoklott. Teljesen egymaga kínlódott a szobában, mert még a gyerekei sem mertek hozzá bemenni. Pedig folyton hívta őket a nevükön és kérte, hogy menjenek be, hadd adhassa rájuk a tudományát, hogy nyugodtan meghalhasson. „Ennivalót is csak úgy adtak be néki az ajtóbul, vetéllő-lapáton. Végre mégis meghalt. Nagy csőrömpölést hallottak a szobábul. Beníztek, hát akkor ugrott ki az ablakon az ördög fekete macska képiben. Akkor vitte el a lelkit". Az öttevényi Szigeti Ferenc az udvaron esett össze. Szomszédasszonya mondta el: „Odafutottam, de csak folyvást azt mondta: add ide lányom a kezedet, osztán nízz jól a szemembe, hadd adhassam rád a tudományomat. Igen megijedtem, és nem mertem hozzányúlni. Egy karót hoztam a színből, azt adtam neki, belekapaszkodott, avval emeltem föl és úgy vittem be a szobába. Négy napig nem tudott meghalni. Mindig csak engem hívott, hogy menjek be hozzá, de nem mertem. Ügy halt meg magában. A felesége se mert vele lenni". A kunszigeti Páli Józsefről mondják, hogy „nem tudott addig meghalni, amíg tudományát át nem adta valakinek. Nem mert senki a közelibe menni. Végre is egy tollsöprűt tettek az ágyára. Arra adta rá a tudományát és meghalt. A söprűt tűzbe dobták. Akkora sivalkodást csapott a kályhában, mintha elevenen sütöttek volna valakit. Aztán föntrül hallatszott a kéménybül. Azon körösztül ment ki az ördög". Az ásványi Szabó Judit „amikor meghalt, magátul kinyílt az ajtó, meg az ablak. Azon gyüttek be a szellemei, oszt úgy vitték el a lelkit. Mikor eltemettük, olyan nagy vihar lett, hogy alig bírták a koporsót vinni. Hat ember vitte, mégis cserélni köllött útközben, úgy megizzasztotta őköt. A sírba is alig tudták leereszteni. Amikor a sírt fölkupacúták fölötte, mindjárt elmúlt a vihar". A dunaremetei „tudós-mónár"-ról mondják, hogy „nyócvan éves korában sokáig kínlódott, nem tudott meghalni. Nem tudta a tudományát senkire se ráhagyni. Egyik este kérte, hogy hozzanak be neki egy tollsöprűt. Kézibe fogta és azt mondta: Szitakéreg, rostakéreg (IV. 1) minnyá hazaérek. Ezzel adta rá a tudományát. így halt meg még akkor éjjel". A kunszigeti Virág János úgy halt meg, hogy „a bíró valamiér kiköttette. Egy haragosa, azt mondják, hogy boszorkány vót, odament hozzá és egy kis fejszével a lábaszárára ütött. — Jaj, oda a tükröm! (IV.) — kiáltotta és azonmód meghalt. Amikor temették, olyan vihar lett, hogy alig tudták vinni." A bormászpusztai „tudós" csősz szintén „igen nehezen tudott meghalni. Má egy hete kínlódott, mikor az udvar tele lett kányákkal. Ott röpködtek az ablaka körül. — Jaj, társak, segítsetek! — hajtogatta feléjük. Végre másnap meghalt, nos a kányák mind eltűntek. Azok vitték el a lelkit. Amikor meg temették, akkora szél kerekedett, hogy leburogatta a koporsóját a Szentmihálylovárul". 330