Arrabona - Múzeumi közlemények 6. (Győr, 1964)

Timaffy L.: A honfoglaló magyarság hitvilágának maradványai a Kisalföldön

Ez az ének ősi pentaton dallama mellett a régi boszorkányégetések emlékét is megőrizte szövegében. A „haj" indulatszó pedig (VI. 3) szintén ősi szellemidéző szavunk és a sámánénekek állandó refrénje.

20 Érdemes azt is röviden megvizsgálnunk, hogy a régi sámántevékenység hogyan maradt meg a legutóbbi időkig, hogy miben áll a mostani „tudósok" tevékenysége, tudománya? — Azt minden valamirevaló ..tudós" pásztorról mondják, hogy leszúrta a csörgő&botját, rátette a kalapját és az őrizte helyette a csordát, amíg távol volt. S az állatok nem széledtek szét, ott legelésztek a bot körül, amíg vissza nem tért. A cikolaszigeti „tátos"-Kelemen pásztor ezen kívül állatot, embert gyógyított; ráolvasásokkal, kanca- és anyadisznó tejével. El tudta „parancsúni'' a rontást a csorda tájékáról, „kifüstüte a halottbul a gonoszt", mielőtt eltemették volna. Szemével „parancsút" az állatoknak: megfékezte a nekivadult bikát, vagy szét tudta ugrasztani másik pásztor csordáját, ha haragudott rá. Egy jellemző esetét így mondták el: „Nyárosban megvadut egyszer a Villám bika. Fához nyomott egy bujtárt és hárman se bírtak vele. Csak az öreg tátosKelemen mert elébemenni puszta kézzel. Rohant a bika feléje is, de keményen a szeme közé nézett és rákiáltott, hogy megállj! Villám megtorpant — és odakullogott hozzá, mint egy kutya, megnyalta a kezét". — Kukorica- és tollfosztásra is meghívták. Itt különböző „varázslatokkal" szórakoztatta a fosztókat. Legtöbbet emlegetett mutatványa az volt, hogy „vizet küldött" rájuk. „Mind láttuk, hogy csak úgy ömlött be a szobaajtón a víz. Fölugráltunk az asztalra, padra, székekre, és amikor levette rólunk a vizet, nagyot nevetett, hogy fönt kukurcútunk mind az üres szobában". Az öttevényi Szigeti Ferenc marhát, disznókat, birkákat gyógyított, rugós lovakat, teheneket megszelídített, de hideglelést, görcsöket is tudott ráküldeni arra, akire akart. A kunszigeti Páli József hosszú hajából vágott le egy darabot és abból font sudarat az ostorára minden évben karácsonykor az éjféli misén, hátul, az orgona mögött. Ezzel aztán szét tudott ugrasztani csordákat, de össze is terelte egy-két pattintással. A rontást, boszorkányokat is elriasztotta vele. A kocsmából pontosan meg tudta mondani, kinek hol legel a jószága. Ha elveszett, elkódorgott az állat, megmondta, merre van. Sokszor a harmadik falu határában is megtalálták ott, ahol mondta. Hasonló „tudománya" volt Soós Péternek Cikolán, vagy Nóvák Antalnak Lebenyben. Róla mondják még szemtanúk, hogy egyszer ostorpattintással meszsziről „odaparancsúta" a kocsmához az egész csordát. A bírót pedig úgy tréfálta meg, hogy egyszer a kocsmában „tizenkét malacot ellett mindenki szemeláttára." Kollár Mihály, vagy Rákász József Ásványon, Nagy János Dunaszentpálon megállította bárkinek a kocsiját és á lovak addig nem indultak meg, amíg meg nem engedte. A szemölcsöket „leolvasták" a kézről, s a patkányokat is „elparancsúták" akárhonnan. „Csapatostul vonultak a patkányok az istállóbul. Csúnya visítozást csaptak és még meztelen kicsinyeiket is vitték a szájukban — úgy elparancsúta űket Rákász József". Hajtó Sándor kanásznak Gyulamajorban egy tükre volt szépen faragott tokban. Ezt tette le a tarlóra és „megparancsúta a disznóknak, hogy körülötte legeljenek. Azt mondta, hogy ő messziről is meglátja a tükörbül, hogy melyik megy tilosba és vissza tudja parancsúni. Sokszor vót úgy, hogy száz disznó 20 Kodály Z., A magyar népzene. (Bpest, 1952. 56.) 328