Arrabona - Múzeumi közlemények 5. (Győr, 1963)

Lengyel Alfréd: A győri várispánság (királyi vármegye) kialakulása

ellenére is jobbára szétszórtan és eléggé merev nemzetségi elszigeteltségben éltek, illetve végezték aránylag fejlett földművelő, termelő munkájukat. A későbbi évtizedekben újból állandó viszályok, hadakozások következtek ezen a területen. Nagy Károly halála után ugyanis a kisebb-nagyobb szláv fejedelemségek hatalmi Összeütközésekbe kerültek egymással s nem egyszer végigpusztították a Dunántúl északnyugati részének lankás síkságait is. Ugyancsak sok megpróbáltatás elé állította az egykori Pannónia földjét az az öldöklő harc, amely Szvatopluk morva fejedelem és Arnulf herceg, majd keleti-frank király közt dúlt, de ezek a sorozatos hadjáratok végeredményben a magyarok honfoglalására is előkészítették bizonyos mértékben a talajt. Hiszen a szlávok és morvák csatározásai közben a magyar lovashadak két ízben is jártak ezeken a vidékeiken, mint Arnulf szövetségesei s így alkalmuk volt a Kárpátok által védett terület — a későbbi haza — gazdasági és hadászati előnyeinek kiismerésére. De lehetőségük nyílt arra is, hogy a szomszédos területek katonai és egymás közötti erőviszonyai felől is tájékozódást szerezzenek s az általános helyzet éppen akkortájt eléggé kedvezően alakult. Szvatopluk népe ebben az időszakban már nem jelentett komoly ellenfelet, a tiszavidéki bolgárokat a bizánci szászár támadta meg, Arnulf birodalma pedig belső zavarokkal küzdött. Ezek a körülmények és felismerések, valamint az egyre erősödő besenyő támadások késztethették őseinket honfoglaló útjukra, amikor 896 táján elindultak etelközi hazájukból nyugat felé. A Kárpátok hágóin átkelt, hozzávetőleg félmilliónyi magyarság a Duna vonaláig úgyszólván jelentékenyebb össze^ csapások nélkül tudott előnyomulni, majd Arnulf halála után fokozatosan a pannóniai földeket is birtokába vette, már csak azért isi, hogy hatalmas ménesei, gulyái száimára további alkalmas legelőket biztosítson. — A Dunántúl s így Győr megye hajdani területének elfoglalása tehát csak ekkor, a 900-as esztendők elején történt meg és a végleges megtelepedés csupán a 907. évi ennsburgi győzelem után fejeződhetett be.

1 A magyarok ezúttal döntő csapást mértek a bajor seregekre és az itt levő szomszédokat elválasztó semleges zóna kialakításával létre hozták az új hon nyugati határát. A területén talált, avar és német elemekkel keveredett szláv népek aránylag simán behódoltak, miután az ő szempontjukból — politikai síkon — a honfoglalás ténye csak annyit jelentett, hogy az addigi frank—bajor fennhatóság helyett magyar uralom alá kerültek. Számuk — mint már érintettem — különben sem lehetett túl nagy és szálláshelyeik, egymástól távol fekvő földváraik birtokba vétele, felszámolása nem okozhatott komolyabb gondokat a magyar lovashadak számára. A szláv őslakosság maradéktalan felszívódásának persze szükségszerű következménye volt, hogy a félnomád pásztorkodással foglalkozó magyarok a fejlettebb termelőerőkkel rendelkező és ekkor már kifejezetten feudális viszonyok 1 A tanulmány bevezető részének megállapításai az alábbi forrásmunkákra támaszkodnak: Alföldi A., Der Untergang der Römerschaft in Pannonién. (Berlin, 1924—26) Conversio Carantanorum et Bajuvariorum. (Salzburg, 874 körül) Monumenta Hungáriáé historica. II. Scriptores. (Pest, 1857 — Budapest, 1906) Györffy Gy., Krónikáink és a magyar őstörténet. (Budapest, 1948) — Hóman—Szekfü, Magyar Történet. I. (Budapest, 1935) — Hunfalvy P., Magyarország ethnographiai képe a frank—német uralkodás korában. Sz. (1876) — Kniezm L, Magyarország népei a XI. században. (Budapest, 1938) — Melich J., A honfoglaláskori Magyarország. (Budapest, 1925—29) — Fauler Gy., A magyar nemzet története Szt. Istvánig. (Budapest, 1900) — Szentpétery I., Scriptores rerum Hungaricarum. {Budapest, 1937—38). 102