Arrabona - Múzeumi közlemények 4. (Győr; 1962)
Czigány Béla: Adatok a Győr megyei hajósmolnárok életéhez
ADATOK A GYŐR MEGYEI HAJÓSMOLNÁROK ÉLETÉHEZ* I. A malmok őrlőberendezését az egyes vidékek természeti viszonyainak megfelelően emberi, állati vagy természeti erővel — széllel, vízzel -— forgatták és szárazmalom, szélmalom vagy vízimalomnak nevezték őket. Győr megye területén már a XVI. és XVII. században sok vízzel hajtott malom működött. A török hódoltság idején nemcsak a lakosság, hanem a szinte állandóan a megye területén tartózkodó nagyszámú katonaság lisztszükségletét kellett biztosítani. Az így megnövekedett szükségletek kielégítésére sok malomra volt szükség. Ezeknek a számát a Haditanács is szaporította. Győrött, Óváron, Komáromban stb. maga is állított fel malmokat, mégpedig nagyobb teljesítményű nyugati szerkezetűeket. Ezek a magyar malmokénál tökéletesebb berendezésükkel a lisztet el tudták választani a korpától. 1 A megyénket átszelő folyók és patakok —-de különösen a Duna — energiája korlátlan számú malom üzemben tartását biztosították. Ezt a kedvező adottságot a molnárok ki is használták, ezért Győr megyében a szárazmalmokkal szemben a vízierővel meghajtott malmok voltak többségben. A víz erejével hajtott malmok között voltak olyanok, melyeknek őrlőberendezése a parton álló épületben volt elhelyezve úgy, hogy a meghajtásra szolgáló kerekét gát közé szorított és összegyűjtött víz hajtotta. Telepítésük elengedhetetlen feltétele volt az állandó meder, a víztől nem szaggatott part és a víz szintjének minél kisebb ingadozása. Az ilyen malmok Győr megye déli részén, leginkább a Bakony vizét szállító kisebb erek, patakok, az ún. Bakonyfolyás-ok mentén állottak. De volt néhány a Rába, Rábca és a Marcal folyók magasabb partjai mellett, többek között Gyirmót, Pinnyéd, Rábapatona, Malomsok községekben is. Ezeket a szárazon álló, de a víz hajtóerejét felhasználó malmokat a lakosság „vizes , malom"-nak nevezte. A megye északi részén, a Duna mentén viszont nem volt ajánlatos ilyen partonálló malmokat építeni, mert nem voltak meg a telepítés említett feltételei. A Duna ugyanis a Kisalföldön számtalan ágra szakad s bár alsófolyás jellegű, sebessége ennek ellenére nagy. A sebes víz a laza, kavicsos talajban állandó medret nem vájt magának. Áradás idején a medrén kívül keresett utat s a több kilométer széles áradat mindenütt pusztított és új medret vagy medreket vájt magának. A fékezhetetlenül rohanó víztömegnek nem ritkán falvak is áldozatul estek, pl. 1783-ban a Duna vize 6 méterrel emelkedett a közepes vízállás fölé és a * Dolgozatunkat történeti és néprajzi részre osztottuk. A néprajzi rész az Arrabona 1963 évi 5. számában jelenik meg. 1 Takáts S., Műveltségtörténeti közlemények. Sz XLI. (1907) 144—146, 7 Arrabona 97
