Székesfehérvári Szemle 8. évf. (1938)

Csók István három arcképe a Múzeumban. 1938 október 6-ig magánál tartotta, amidőn is azokat tőle a Múzeum részére átvettem. A képeket korabeli eredeti rámáikkal együtt kaptuk meg. A rámákat a művész szerint, a híres müncheni keretező, Barth készítette. A kezemhez átadott képeken a Mester előttem a névjelzéseket felfrissítette, illetve amelyiken névjelzés nem volt, azt azzal és kelettel ellátta. Atyja barnás tónusú képét 22 éves korában festette a művész. A kép természetesen mindenben magán viseli a müncheni Löfftz iskola hatását: a természet becsületes tanulmányozása és ábrázolása, az akadémiai tanítás eredményeként elsajátított mesterségbeli tudás, a művészi hagyomány tisztelete és az ebből fakadó teljes megkötöttség, régi mesterek modorának utánzása, tökéletes rajzolásra való törekvés, teljes tárgyiasság, de mégsem léleknélküliség. Átcsillámlik a melegség, a szeretet az egész megoldáson. Nyitva hagy a kép nagy egyéni fejlődési lehetőségeket. A sötétbarna háttérből világosul ki az ülő alak. A kedves piros arc, a finoman megoldott őszes haj, szakáll és bajusz, az igen gondosan kidolgozott jobbkéz harmonikus egységben állítják elénk a szeretettel nézett édesapát. III. Anyja arcképét 27 éves korában 1892-ben festette ugyancsak Pusztaegresen. Egy egész más világ. Ez már az első párisi út után készült teljesen a késői francia naturalizmus hatása alatt, BastienLepage és Dagnan-Bouveret iskolája nyomán. Emlékeztet a kép bizonyos holland mesterek hatására is : a tiszta természetábrázolás eredményeinek és módszereinek elsajátítása. Elfordul ez a realizmusból kifejlődő naturalizmus az abstraháló és vizuális stílustól, s a valóságot, a materiát ábrázoló művészeti irány felé hajlik. Belehatol a természet minden részletébe, és mégis nagyszabású egységgé alakul a tónus hatalmas összefoglaló erejében. A Szépművészeti Múzeumban levő és Parisban első nagy sikert arató képe: az »Úrvacsora« utáni időben^ keletkezett édesanyja arcképe, mely művészi felfogásban az Úrvacsorával túlnyomó részben azonos. Csikókkal átvont, sötétzöld színű biedermayer díványon ül az egyszerű magyar polgárasszony. Fekete a ruhája, fekete csipkefejkötő a fején. Lesimított sötétbarna haj. A világosan tartott jóságos arcot és a kezeket élettel teljes pirosság bontja el. Önmagába mélyedő, komoly és méltóságteljes. Csaknem a szigorúságig józan és emellett melegségtől sugárzó. A vonalak egységbe foglaló ritmikája már az elismerést szerzett fiatal nagy mester kezére mutat. Még mindig a bálványok, a lenyűgöző erejű mesterek hatása ez, de egyben komprisszum-féle. Benne van az akadémia befejezett rendszere, de benne van egy egységes természetlátásra való törekvés. — Egybefoglalóbb mint édesapja képe. A szürkén világos háttérből emelkedik ki a díványon ülő