Székesfehérvári Szemle 6. évf. (1936)

Adatok Fejér megye honfoglaláskori archeológiájához. (Marosi Arnold : Székesfehérvár honfoglaláskori temető. Arch. Ért. 1Q20—22, 25—41. 1.) A székeszfehérvári rádiótelepi ásatás U. o. 1923—26. 247—256.1.) Az előbbinek van ugyan egy kardos sírja gombos markolatú, k

étélű,, egyenes pengéjű pallossal (Arch. Ért. 1923—26, 86 k. 2. szí) Gombja tagolatlan, oldalt összenyomott kupalak és így kora a ,XI. századra__tehető. Ennek felel meg a sirok leletekben szegény tartalma is teljes hijával az övvereteknek. A Rádiótelepnek két kardos sirja van. Az egyiknek kardja (U. о. ШТТсГ^з'ВбТТс. 3. sz.) teknősbékát ábrázoló háromosztatu markolatgombjával, a markolat sodronydiszeivel, a keresztvason kivehető ezüst borításával ép állapotban méltó J^rsa lehetett a kievi és a prágai Szent-István féle kardnak. ÍGránát köveivel, rnelyek helyét a gomb és keresztvas felületén látható gödröcskék jelzik) felül is multa azokat. A kardhoz tartozó vggyéb leletek: kengyelvasak, zabla, harcicsákány, faveder abroncsmaradványai, egy kis szivalakú, levéldiszes bronzpityke, ezüst sodronyfonatok, aranylemeztöredékek valóban „fejedelmi sirra engednek következtetni, mely azonban feldúlt állapotbari és csak töredékes, hiányos mellékletekkel került a székesfehérvári múzeum birtokába, de így is joggal illeszthető a régebbi leletek sorába. Viszont a Rádiótelep többi szegényes sirja későbbi eredető. Ennek legfőbb bizonysága a 36. sir kardja (U. o. 83. k. és 86. k. 1. sz.j, melyet talapzat nélküli, tagolatban gombja a XI. századra utal. Megfelel ennek a bronzveretek hiánya és miként ezt Bartucz Lajos kimutatta, (Honfoglaláskori magyar koponyák, Bpest 1926.) a nagyon vegyes benyomást keltő antropológiai anyag is, mely azt a benyomást kelti, hogy itt a magyarság az őslakossággal már vegyest temetkezett. Minden arra enged következtetni, hogy a teknősbékás kard sirja nem egyidős a többiekkel. Ezt erősíti helyzete is. Míg ugyanis a többi sirok soros temetőt alkottak, ez a többitől távol magányosan feküdt és legalább egy évszázaddal korábbi, mint a többiek. Ez a magányosság, ami meg volt a nagylóki és szabadbattyáni siroknál is, teljesen megfelel Bartucz Lajos ama megállapításának, hogy a hazát elfoglaló, tözsökös magyarság temetői egész kicsik (néha két három) sírból állanak, a nők és gyermekek száma bennünk aránylag kevés, a koponyákon csontrészeken sok a sebesülés. Ezzel szemben azok a temetők, melyek a már a huzamosabban letelepült és az őslakossággal összekeveredett a törzsöktől származnak, ott a halottak száma nagy, közöttük sok a nő és gyermekház antropológiai anyaguk és mellékletük erősen kevert. (Arch. Ért. 1931, 116.1.) Lassan-lassan egészen kivesznek belőlük az őshazával összefüggő emlékek, csak a szertartásban tartják fenn magukat még a kereszténység elterjedése után is. Szép példája ennek egy Székesfehérvárott a — 47 -