Székesfehérvári Szemle 5. évf. (1935)

egynek volt melléklete : bronz fonott karperec. A jegyző által beszolgáltatott, szintén csontvázakról való leletek : pántos karperec kiszélesített átlyukasztott végekkel, köralakú diszitményekkel visszahajtott végű haj karika ezüstből, szivalakú bronzcsüngő indásdiszitménynyel ; csüngő alakú bronzdisz ; két üveggyöngy. — Csontvázat egyet szállítottunk be. A temető a leletek alapján a honfoglalás korából való ősmagyartemető. (Lt sz.9712; 262/1935). A székesfehérvári honfoglaláskori koponyák kora és típusai. Bartucz Lajos az Arch. Ért. 1931. évfolyamában (Adatok a honfoglaló magyarok anthropológiájához) összefoglalva a honfoglaláskori anthropológiai anyagunk vizsgálatainak eddigi eredményét azt mondja, hogy a régebbi ez irányú megbízhatatlan kutatásokkal szemben az 1924-es év hozta meg a fordulót, „amikor a székesfehérvári múzeum igazgatójával, Marosi Arnolddal együtt az ottani „Rádió telepen" sikerült egy teljesen hiteles, késői honfoglaláskori vagy korai árpádkori magyar temetőt feltárnunk s annak minden anthropológiai anyagát megmentenünk. Ez az anyag szolgáltatta más, régebbi ásatásokból származó s kritikailag megvizsgált anyaggal együtt (Maroshegy, Karos, Benepuszta, Jászdósa) a honfoglaló magyarok anthropológiai jellegeire vonatkozó első hiteles ismereteinket" (Arch. Ért. 1931, 174. 1. és Bartucz Lajos : Honfoglaláskori magyar koponyák. Bpest 1926.) Bartucz L. összehasonlítva a székesfehérvári anyagot a többi hiteles honfoglaláskori antropoligiai anyaggal (Kenézlő 18, Kunágota 3, Ókécske 1, Benepuszta 1, Törtei 1, Veréb 1, Bodrog vécs 1, Jászdósa 1, Karos 2) érdekes korbeli különbséget tesz közöttük. Szerinte az utóbbi „attól a törzsökös magyarságtól származik, amelyik a hazát elfoglalta s amely az itt talált népekkel még nem keveredett. Ezt bizonyítja a lóval és gazdag mellékletekkel való temetkezésen kívül (még a nők és gyermekek egy részét is lóval temették el) a temetők egész kicsi (néha két-három sírból álló) volta, a nők és gyermekek feltűnően kicsi száma, valamint a koponyákon és csontvázrészeken látható sok sebesülés. Ezzel szemben azok a székesfehérvári környéki temetők (Rádiótelep, Maroshegy, Demkóhegy, Sárkereszturi-ut), amelyeknek koponyaanyagát 1926-ban ismertettem, a vezérek és első királyok idejébe nyúlnak. Antropológiai anyaguk tehát a honfoglaló magyarság olyan törzsétől származik, amelyik már huzamosabb ideig letelepedve egy helyen élt s hazánk régebbi lakosságának maradványaival kimutathatóan keveredett." f (Arch. Ért 1931, 116. 1.) Bartucz ezen általa megvizsgált anyagban négy morfológiai csoportot vagy típust különböztet meg. Az I. tipus rövid, széles és magas fejű. Kaukázusi-mongoloid tipus, amely e két rasszalak igen régi, huzamos kereszteződése által jött létre, és a török ethnikummal kapcsolatos. A már kevertjellegű magyar temetőkben épen a leggazdagabb sírokban található és megvan a székesfehérváriak között is. A II. tipus aránylag kicsi, középhosszú, tojásdadalakú koponyák, feltűnően keskeny homlokkal, közepes arccal, kissé púposán kidomborodó nyakszirttel. E tipus úgy látszik, a keletbalti és a mediterrán rassz keresztezési formája. Ez a tipus a Székesfehérvár környéki temetőkben gyakori, főként a szegényebb mellékletű sírokban. Ugy látszik, a honfoglaló magyarság köznépével van benne dolgunk és az ugor ethnikummal kapcsolatos. A III. tipus megegyezik azzal, amit az irodalomban előázsiai vagy kaukázusi rassz néven ismerünk. Nagy, rövid, széles, igen magas agykoponya, rövid, kerek nyakszirt, széles, de kissé rézsútos homlok, igen magas, keskeny arc, hosszú, keskeny, kiálló orrcsontok (gyakran sasorr), magas keskeny áll. E tipus gyakorisága a honfoglaláskori sírokban kicsi s újabb, vándorlás alatti keveredésre vall. Székesfehérvárott szintén megvolt. A IV. típust jellemzi az igen nagy, hosszas (mesokran), e mellett széles és magas agykoponya, igen magas, rendkívül széles, durva mongoloid jellegű arc. E tipus a honfoglaló magyarságnak számban ugyan nem gyakori, de egyik legérdekesebb - 88 -