Népi építkezés – A Magyar Népművészet Évszázadai III. – Szent István Király Múzeum közleményei: D sorozat (1972)

kor megjelenő csűrök, pajták, de a belső berendezési tárgyak, például az „ácsolt ládák" is, a középkorban különösen magas szintet elérő ácsmesterségbeli tudás termékei voltak. A mesterségen belül tovább öröklődött a középkori gótikus építményekre jellemző technikák és szerkezetek később meghonosodtak a paraszti gyakorlatban is. A korszakot továbbélt építészeti formák között legszebben őrzik a gótika stílushagyományait a várkastélyok, templomok tornyait idéző haranglábak. Bár e fatornyok hegyes, gúla alakú, zsindelytetős, fiatornyos XVII.—

XVIII. századi megfogalmazásait ismerjük csak, településein belüli jelentőségük és kivitelezésük a középkor mezővárosi, falusi tornyaiinak méltó utódjává teszi őket. A fatorony, a harangláb az őrködés helye, az idő- és tűzjelző harang tartására szolgál. Ezek mellett éppen a rendszerint nagyrabecsült, „ősinek" tartott ácsszerkezeteik feletti büszkeség is hozzájárul, hogy a község számára a falu emblémájává lép elő, mint Arany János számára a nagyszalontai kőből rakott öreg torony. A középkort követő századokban az úr és paraszt anyagi lehetőségei egyre jobban távolodtak egymástól és egyre feltűnőbbé vált, hogy a paraszt lakóháza nem csak méretében, hanem silányabb anyagában lis különbözik az úrétól, és készítője sem olyan tehetséges, mint az a mester, akit az úr alkalmazott. Ezzel párhuzamosan, a körülményekhez alikalimazkodva, a paraszta ízlés ás egyre jobban elkülönült és egyre nagyobb késéssel tette magáévá a bonyolultabb mesterségbeli tudást igénylő építészeti újításokat is. Ennek ellenére a jelentősebb stílushatások nyoma mégis figyelemmel kísérhető a népi építészetben is. A reneszánsz várkastélyok, főúri paloták belső udvaraiinak árkádos loggiáiról egyszerűbb és később épült falusi kúriák, mezővárosi polgárházak közvetítésével került a parasztházak udvari, néha utcai homlokzata elé az íves tornác. A tornác csak a XVIII— XIX. században terjedt el általánosan, amikor a puszta célszerűség mellett a presztízs és az esztétikai igényesség egyre jobban beleszólt a házak külső formájának kialakításába. Az oszlopos-íves tornác — XVIII. században barokk hatásra kosárívvel —, a Dunántúl és a Felvidék módos parasztházainak dísze lett. A pilléres-íves, és a kedveltebb, teljesen leegyszerűsödött, pusztán ívekből álló tornác a XIX. 16 században országszerte tért hódított. Az építőiművészet kő-