Népi építkezés – A Magyar Népművészet Évszázadai III. – Szent István Király Múzeum közleményei: D sorozat (1972)

ország középső részén a XVI. században mar általános volt a konyhából fűtött kályha, sőt, már a kémény használatára is van adatunk, azokon a peremterületeken, ahová ebben az időben mindezek az újítások nem jutottak el, még századokon át régiesebb állapotokat őriztek. A Nyugat-Dunántúlon a XVIII. században is laktak még füstös konyhás házaikban. Észak-Magyarországon pedig az 1800-as évek elején is még ,,a' szobában fűtnek, sütnek, főznek, azért ottan gyakorta füstben lenni nem ritkaság, és a' falak szinte olly kormosak, mint másutt a konyhában", A ház- és lakáskultúrának ezzel a régies vonásokat századokon át őrző stagnálásával még nem is adtunk teljes helyzetképet: a késő-középkorban a fejlődésben elöljáró központi, alföldi területeiken volt ugyanis a legsúlyosabb a XVI—

XVII. század török háborúinak pusztítása, ami a korábban elért színvonalat visszavetette, például a csempés szemeskályhák idővel eltűntek és a sima tapasztott boglyakemencének adták át helyüket. Ahogy a paraszti hajlék romlandó, veszendő anyagokból készült, még képlékeny volt az az új, szabályos településrendszer is, amelyet az új gazdasági rendbe éppen belenőtt parasztság kapott. Míg a peremvidékeken az utcás falvak fejlődésükben megrekedve várták a török idők végét, a feldúlt területeken alaprajzilag kusza mezővárosokba tömörült, védelmet ikeresve, a ki nem pusztított lakosság. A gazdasági épületek, szérűk, ólak az Alföldön kikerültek a települések pereimére, önálló övezetet alkotva. A kevés megmaradt mezőváros határa szétzilálódott, lehetőséget nyitva a szállások, tanyák későbbi kialakulására. Ahogy a XII. században a német keresztes hadakkal hazánkon átvonuló Otto püspök barbárnak, archaikusnak találta a magyar viszonyokat, ugyanúgy a XVIII. század nyugati utazói is elcsodálkoztak azon — saját országukhoz hasonlítva a látottakat —, hogy mennyire elmaradottak, falusiasak még legnagyobb mezővárosaink is. Towson Robert, angol természettudós, geológus 1793-ban Debrecenről ezt írta: „talán a legnagyobb falu Európában. Ha pedig városnak tekintjük, akkor a legutolsók közé kell számítanunk... a házak... földszintesek, náddal födöttek és tűzfallal fordulnak az utcára". Ezzel az alföldi helyzettel szemben az északi bányaművelő, a nagyobb kereskedő- és a bortermelő városok a „városiasságnak" magasabb fokát mutathatták. Már