Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Zenetörténet. Kultúra és zene: városok, templomok és kastélyok zenéje Magyarországon. A székesfehérvári Városházán és a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban 2016. szeptember 22 - 23án megrendezett tudományos konferencia tanulmányai - Komlós Katalin: A 18. század második felének magyarországi billentyűs zenéje
Alba Regia 46. (2018) 31-36. Komlós Katalin A 18. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK MAGYARORSZÁGI BILLENTYŰS ZENÉJE A 18. század utolsó harmada a kalapácszongora (Hammerklavier, fortepianó) fokozatos elterjedésének az időszaka Európában. A szárnyalakú Hammerflügel elsősorban a professzionisták hangszere volt; jóval szélesebb körben volt használatos a házi muzsikálás instrumentuma, a praktikusabb és olcsóbb asztalzongora (Tafelklavier). A zongora azonban semmiképpen sem nevezhető még általánosan ismert billentyűs hangszernek a 18. században. Tanuláshoz (legalábbis közép-európai területen) a billentés finomságait közvetíteni tudó klavichordot tartották alkalmasnak, a szóló és együttes muzsikálás mindenes hangszere pedig természetesen a csembaló maradt. Jellemző adalék, hogy a budai tanítóképzőben 1778-ban indult rendszeres zeneoktatást tizenegy klavichordon kezdték, és csaknem hatvan évig azon folytatták: az első kalapácszongorát 1837-ben tudták csak megvásárolni.1 A magyarországi vonatkozású kora-klasszikus billentyűs zenét egy Bécsben őrzött kéziratos forrással demonstrálhatnánk, ha a kézirat datálható volna. A szerző az egyik legimponálóbb magyarországi karriert befutott muzsikus, Georg Druschet^ky, aki az 1780-as években Pozsonyban Grassalkovich Antal házi zenekarának karmestere; később Batthyány hercegprímás szolgálatában állt; végül Budán József nádor udvari zeneszerzője lett. Katonazenész lévén, gazdag életművében a fúvószene, a 18. század második felében rendkívül népszerű Harmoniemusik, dominál. Ezért különlegesnek tekinthető a „Divertimenti per il Clavicembalo di Giorgio Druschetzky” feliratú kézirat, ami apró tételek sorát tartalmazza, könnyű billentyűs letétben. {Wgm VII. 599.) Jószerivel a háromtételes ciklusok is csak utólagosan, hipotetikusan állíthatók össze a tételek egymásutánjából, elsősorban hangnemi alapon. Ilyen módon öt háromtételes, és egy kéttételes művet kapunk; a fennmaradó darabok látszólag magukban állnak. A tételek miniatűr méretén és gáláns modorán túl korai, azaz 1760-as vagy legfeljebb 1770-es komponálásra utal a cím, ami billentyűs zene viszonylatában tipikusan a bécsi Vorklassik formulája, nyomtatott és kéziratos forrásokban egyaránt. Wagenseil VI Divertimenti da cimbalo címen publikálta első opuszát (1753), és Joseph Haydn valamennyi korai, kéziratban fennmaradt billentyűs szonátája „Divertimento per il Clavicembalo”, vagy „Partita per il Clavicembalo” feliratot visel. Feltűnő viszont Druschetzkynél a menüett-tételek hiánya: a fenti szerzők és bécsi kortársaik hasonló kompozíciói szinte kivétel nélkül tartalmaznak Menuettót, II. vagy III. tételként. Helyette Druschetzky két finálénak is a ritkán előforduló Englese címet adja: contredanse jellegű, táncos apróságok, a No. 5 divertimentóban háromtagú formába rendezve. J. Haydn nyomtatásban megjelent első szonátasorozata, az Esterházy Miklós hercegnek ajánlott Hob.XVI:21-26 (Bécs, Kurzböck, 1774) felismerhető hatással volt a kortársak szonáta-írásmódjára. Lemérhető ez a Pozsonyban működött zeneszerző és zongoratanár, Fran% Paul Rigler munkáin. Rigler, aki Hummel tanára, és a Magyarországon megjelent első zongoraiskola szerzője volt, hat szóló billentyűs hangszerre írt szonátát publikált 1778 és 1784 között. Az első darab nyitótémájának metrikai/ritmikai karaktere rögtön Haydn első „Esterházy”-szonátájának (Hob.XVI:21, C-dúr) indulására emlékeztet. De nemcsak tematikus hasonlóságok, hanem ennél sokkal mélyebb szerkezeti és kompozíciós-technikai rokonságok utalnak Rigler szonátáiban Haydn műhelyére. A bőven kifejtett nyitótétel-expozíciókban, és még inkább a terjedelmes kidolgozási részekben azt a fajta részben barokkos, motivikus szövésmódot találjuk, ami a középső korszakbeli Haydn-szonáták sajátja. Az idősebb mester hatása mutatkozik meg továbbá a háromtagú formák és rondók Maggiore/minore váltakozásában, valamint a kiírt variált ismédések gyakorlatában. A 18. századi hangszeres műfajok nómenklatúrája nem mindig következetes, de az elnevezések olykor igenis tükrözik a kompozíció karakterét. Joseph Bengraf 1784-ben publikált Trois Divertissements pour le Clavecin Seul avec un Ballet Hongrois című albumának (Pest, Weingand és Köpf; Bées, Torricella) ciklikus művei könnyebb faj súlyúak annál, semhogy szonátáknak nevezhetnénk őket. Hangszeres zenéjét tekintve Bengraf elsősorban magyaros jellegű művei révén ismert (a jelen gyűjtemény „Báliét Hongrois” darabja; XIIMagyar Tanítok Klavikordiumra Valók, Bécs, 1790 körül), jóllehet komponált 1 GÁT 1991,148. 31
