Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Szemle
S. Eackovits Emőke: Lukács László: A káli-medencei lakóház a Dunántúl népi építészetében mint a különböző, az évszázadok során végbement változásoktól. Azt a hiányt, amelyet a Szerző a bevezetőben említ, sikerült tökéletesen kitöltenie, munkája alapmunka, hiánypótló, a további kutatásoknak megkerülheteden. Ugyanakkor remek stílusban megírt, a térség iránt érdeklődőknek is élvezetes olvasmány. Kimagasló érdemei mellett viszont nagymértékben hiányolom annak erőteljes kihangsúlyozását, hogy a kötetben bemutatott állapotok a 20. század végéig jellemzőek, az azóta bekövetkezett változásokat nem érintik, jelezve ezzel a lakóházak történetének és életének folytatását. A második fő fejezet, amely a teljes kötetet tekintve a harmadik, a Káli-medence népi építészetét a Dunántúl népi építészetébe helyezi el, elvégezve azt az összehasonlító vizsgálatot, amellyel a Szerző megállapítja, hogy mennyiben hordoz népi építészetét tekintve egyedi jellegzetességeket a Káli-medence és az ott elemzett morfológiai sajátosságokkal összevetve melyek azok a jellemzők, amelyek a Dunántúl más régióiban is megtalálhatók. Elsőként az építőanyagot vizsgálja, ismételten Sarvaly 15., Csepely 13—16., valamint Gyepükaján 15—16. századi épületeit alapul véve megállapítja, hogy mind itt, mind a Balaton-felvidéken létezett a kőalapozású boronafal, valamint a sövényfal, de a kőfal is megjelent. Az egész Balaton-felvidéken a 18. század első felében uralkodónak mondható a sövényfal, amely csak a 19. század második felében tűnt el, amit nagyszámú szakirodalmi és levéltári adat igazol. Viszont Zalában a 18. században döntően borona és sövényfalú épületeket emeltek, ám az erdők kíméleden pusztítása miatt már 1800-ban megtiltották a boronafalú házak építését. Vas megyében ugyancsak a boronaépítkezés volt jellemző, amely 1815-ben a Dunántúlon utazó angol orvos, Richard Bright érdeklődését is felkeltette. A Hegyháton, Göcsejben a tömésfal és sárfal mellett a sövényfalat alkalmazták. A Dél-Dunántúl pedig a talpas vázszerkezetű sövényfal területe volt a 19. század elejéig. A sövényfalú házak az Eszaki-Bakonyban is elterjedtek. A 19-20. századra azonban a kőépítkezés legjellegzetesebb területe a Dunántúlon a Bakony és a Balaton-felvidék lett. A hagyatéki leltárak kiváló forrást jelentenek ennek igazolására, de a korabeli tájleírások is, mint Daday Oláh Jánosé, Kitaibel Pálé, Beudant francia geológusé. Általánossá válásával a térség a Kárpát-medence kőépítkezésben leggazdagabb területévé vált. Folytatása szerényebb méretekben a Vértesben és a Pilisben figyelhető meg. A következőben a keresztirányú mestergerenda és a boltozott födém előfordulására végzett dunántúli kitekintést a Szerző. Előbbire vonatkozóan Délnyugat-Dunántúlról, Alsó-Ausztriából és Stájerországból hoz adatokat, megállapítva, hogy az osztatlan füstös konyhában ez indokolt szerkezeti elem, tartja a födémgerendákat és szerepe van a tető terhének hordozásában. Ismert Sopron megyéből, az Őrségből, a Felső-Őrségből, Göcsejből, Hetésből, a Mura-mellékéről, a Kis-Balaton környékéről, Zselicből. Utóbbival kapcsolatban pedig nagyszámú példával megállapítja, hogy a várak, kastélyok, városi házak, a reneszánsz és a barokk hatása elvitathatadan elterjedésükben. Rámutat a boltozott födémű magtárak jelenlétére Dunántúl-szerte, ámde hangsúlyozza, hogy csak ott válhatott uralkodóvá a boltozott födém, ahol létezett a hozzá szükséges építőanyag, volt szakértelemmel rendelkező mester, az építtetőnek pedig anyagi ereje az építéshez. Áttekinti, hogy ez a födémtípus müyen mértékben jelent meg az egész Balaton-felvidéken és a Bakonyban, ahol istállókon is megtalálható, hasonlóan Dél-Burgenlandhoz. A Kisalföldön elsősorban kamráknál figyelhetők meg. Harmadikként a tetőszerkezeteket veszi sorra, az ollóágas szelemenes tetőszerkezetet, amely Stájerországból terjedt el a Dunántúlon. A Balaton-felvidéken elenyésző volt ez a típus, hiszen a kőépítkezés területén a kőoromfal feleslegessé tette az ollóágast, csak a csúcsfal nélküli nyitott padlásoknál volt indokolt. Elterjedt viszont a Kisalföldön, az Őrségben, a Kemenesalján, Göcsejben, Hetésben, de a Balaton déli oldalán is. A tetőformák közül a Dél-Dunantúlt leszámítva, a nyeregtető volt általánosan uralkodó. A negyedik összehasonlítás a tetőfedő anyagokkal foglalkozik. Közép-, Délnyugat- és Dél-Dunántúlon a zsúpfedés, míg a Kisalföldön, a Duna-mentén, a Velencei-tónál, Drávaszögben a nádfedés uralkodott, a Balaton-felvidéken a Káli-medencével megegyezően mindkét héjazatot alkalmazták, azonos munkamenettel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a nádasok visszaszorulásával újra nagyobb jelentőségűvé vált a zsúp. Ötödik vizsgálati területe a tüzelőrendszerek és a füstelvezetés. A Balaton-felvidék, mint a Káli-medence, a füstöskonyhás-kályhás tüzelőrendszer területe volt, amelyre a szabad kémény rárétegződött, így a két füstelvezetési mód egymás mellett létezett. Ugyanakkor Délnyugat-Dunántúlon, Göcsejben, Hetésben, Somogybán, Vendvidéken a füstösházat és a füstöskonyhás házat egyidejűleg használták, ahol füsdyukon vagy tolitun távozott a füst. Vas megyében deszka füstcsatornák és favázas tapasztott szikrafogók töltötték be ezt a szerepet, ami a Káli-medencében ismereden. A Kisalföld, Kelet-Dunántúl az Alfölddel együtt a szabad kéményes füstelvezetés területe volt. A Káli-medencében tapasztalt füstelvezetési törekvések a füstöskonyhás-kályhás házterületen egyaránt megfigyelhetők. Összehasonlítja a konyhák tisztántartásának módját, és megvizsgálja a tűzrendészen feladatokat ellátó korombíró szerepét Dunántúl-szerte, továbbá a szabad kémény elterjedésében a városi, a várak és a kuriális építészet hatását, megállapítva, hogy a szabad kémény a népi építészetben az előképekétől formailag eltérő irányba fejlődött, másképp illeszkedett a ház egészébe, ezért a belső fejlődésű jelenségek közé sorolható. Míg a Káli-medencében a szabad kéményt szilárd anyagból építették, addig a Kisalföldön, Kelet-Dunántúlon sövény, nád, deszka kémények előfordultak. A Dél-Dunántúlon ez a füstelvezetés nem vált soha meghatározóvá, csak a szilárd falú épületekre emeltek szabad kéményt. A Káli-medencében elterjedt zárt mászókémények Hegyháton, Őrségben Vendvidéken, Göcsejben egyenesen a füstöskonyhákat váltották fel, az átmeneti füstelvezetés itt ismereden. A tüzelőberendezések viszont többnyire az egész Dunántúlon egységes képet mutatnak, csupán a Kisalföldön, a Kelet- és Délkelet-Dunántúlon fordul elő szórványosan a kinyúló kemence. A Káli-medencében 252
