Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)

Szemle

S. Lackovits Emőke: Lukács László: A káli-medencei lakóház a Dunántúl népi építészetében

A házak héjazata és a kémények hiánya miatt tűzrendészetileg rendkívül fontos tisztséget töltött be még a 20. század elején is a korombíró, aki rendszeresen ellenőrizte a padlásokat, tüzelőberendezéseket. A Szerző nyomon követi azt a változást, amelynek során a szabad kéményes lakóházakat zárt kéménnyel ellátottakká építették át, ami elsősorban a módos tulajdonosokat jellemezte. Kutatásainak idején még pontosan megragadható volt az emlékezet szerint, hogy kiknél jelent meg először egy-egy faluban a zárt vagy „fojtott” konyha. Rendkívül gazdag adatok olvashatók az átépítésekre, a

20. századi igényeket kielégítő, fösttelenített épületekre vonatkozóan. Ennek eredményeként a takaréktűzhely, kemence, katlan füstjét kályhacsővel a padlásra vezették, szabad kéményes házaknál pedig a kéménybe, tehát a tüzelőberendezések egyezése mellett csupán a füst elvezetésében jelentkezett a különbség, viszont a zárt kéményekkel kemencéből, kétsütős, vízmelegítős takaréktűzhelyből és kadanból álló tűzhelykombinátok jelentek meg. A füsttelenítésnek egy jellegzetes formája ugyancsak ismert a Káli-medencéből, mégpedig a tüzelőberendezéseknek és a füstlyukaknak külön helyiségbe, benyílóba történő elhelyezése. Mindezeken túl a Szerző részletesen foglalkozik a nyílt tűzön való főzéssel, ennek eszközkészletével (cserépedények, fűtővilla) és az itt készült néhány ételféleséggel, de ismerteti a kemencék fajtáit, szerkezetét, tisztántartásukat és használatukat.

A hatodik alfejezet a lakóházak külső megjelenését jellemzi, elemzi. Rendkívül adatgazdag és illusztrációgazdag fejezetről van szó, amely magába foglalja az egyes épületrészek arányát, a nyílásokat és elhelyezkedésüket, a változatos tornáctípusokat, valamint a homlokzatok vakolatdíszítését. Szemet gyönyörködtetők ezek az épületek, még a romlásnak indultak is magukon viselik az egykori reprezentatív külsőt. Elsőként az egyes épületrészek arányait vizsgálja, majd a nyílások elhelyezkedését, megjelenési formáját, díszítményeit. A nyílások körül és az oromfalakon megjelenő ékítmények rendkívül változatosak, dekoratívak. A barokkos díszítőelemektől a klasszicista és eklektikus díszítményekig széles skálája található a vakolatdíszeknek, amelyek látványosságukon túl esztétikai értéket sugárzó megjelenésükkel tűnnek ki. Valamennyit részletesen elemzi a Szerző. A lakóépületek felirati táblái monogramos tulaj don jegyek vagy házjegyek, amelyek a helyi népnyelvnek megfelelőek, mutatott rá erre a népi jogélet kutatója, Gelencsér József. Lukács László megállapítja, hogy az évszámok alapján határozottan kimondható, a Káli-medence barokkos vakolatdíszei a 19. században készültek, ekkor rendkívül erős volt a barokk közvetlen hatása. A díszítőelemeket ugyan ismerték korábban is, de a barokkban váltak gyakorivá, és 50-70 esztendős késéssel a kisnemesi épületek díszítésében egyeduralkodókká lettek. Mindezeken túl a lakóház külső megjelenésében meghatározó épületelem a különféle tornác, amely reneszánsz és barokk hatást egyaránt tükröz. Ezt követően veszi sorra a Szerző a Káli-medencében fellelhető tomácváltozatokat, így az oszlopokkal alátámasztott íves tornácokat, a kőpilléres mellvédes és mellvéd nélkülieket, a harántboltöves, a fagerendás áthidalású, a síkmennyezetű tornácokat. Megállapítja, hogy külső megjelenésre az árkádos tornácok nyújtják a legszebb látványt, amelyeknek egyik változata oszlopos, kosáríves árkádsorú, mellvédes, míg a másik pillér nélküli, kosáríves árkádsorral, mellvéddel. Anyaguk kő, a födém kő- vagy téglaboltozat. Erre a tornáctípusra nagyszámú példát is hoz. A teljes árkádsorú oldaltornácok mellett részletesen foglalkozik azzal a 19. század végétől megjelenő változással, amelynek eredményeként a teljes árkádsornak egy-egy, vagy valamennyi ívét befalazva kis szobát, kamrát alakítottak ki, így jött létre a tört tornác és a lopott tornác. A barokkos jellemezőkön túl a klasszicista jellegzetességek ugyancsak megragadhatók, nem csupán a vakolatdíszekben, hanem a tornáctípusokban is, amit a kiugró tornácok képviselnek két oszloppal, mellvéddel, timpanonnal. Ezek többnyire kőből, téglából épültek, de deszka mellvédes és timpanonos ugyancsak előfordul, sőt a teljesen fából épült előreugró tornác is.

A hetedik és a nagy fejezet utolsó részegysége az alaprajzzal, ennek változataival foglalkozik. A Sümeg melletti Sarvaly 14—15. századi feltárt lakóházai jó összehasonlítási alapként szolgáltak a Káli-medence lakóépületeinek elemzéséhez. Előbbi helyen a jelzett időben 3—5 helyiségből álló épületekről tudunk, míg a Káli-medencéből a 19. század első feléből többnyire három osztató, majd később nagyobb épületek is ismertek, kiváló forrás ehhez az Acta orphanália (árvaügyi iratok) adatokban különösen gazdag együttese. Ezekből megtudható, hogy a 18. században a lakótér általában három helyiségből állt, amelyekhez gazdasági épületek csadakoztak. Ámde még később, a 19., sőt a 20. században is használtak két lakóhelyiséges házakat. Közöttük akadt olyan, ahol a nagyméretű füstöskonyhából leválasztottak egy kamrányi helyet. A lakóhelyiségek bejárata többmdre külön-külön a tornácról nyűt, ami füstöskonyhák esetében indokolt. Többször a kamra is a tornác hátsó részéről volt megközelíthető, de előfordult, hogy a padlás félj áróval együtt az udvarról. A már említett tornácelfalazással megnövelték a lakóteret, így a konyha előtti részből konyhát, a konyhából szobát, a szoba előtti tornácszakaszból pedig kamrát nyertek. A Szerző megállapítja, hogy a tornácról nyíló külön bejárattal rendelkező helyiségek oly mértékben jellemezték a térséget, hogy több szabad kéményes házon is megőrizték ezt a megközelítési módot. Külön figyelmet érdemel az előkamara, amely az egyik legrégebbi lakóházon, az 1799-ben épült Egyed-házon Kékkúton figyelhető meg. A kisebb lakóterű házak mellett léteztek a négy lakóhelyiséggel rendelkezők, ez döntően a kisnemesi kúriákat és a módos gazdaházakat jellemezte. A vizsgált épületek között sok alápincézett volt. Léteztek olyan házak, amelyeknél a két szobából egy-egy benyílót alakítottak ki, közülük az egyik a szobából, a másik a konyhából nyílt, de ajtó kötötte össze a hátsó kamrával, más esetben pedig a hátsó szobával. Ezeknek a később kialakított helyiségeknek megközelítési lehetőségét, az alap lakótérrel való összekapcsolásának többféle módját példák sorával illusztrálja a Szerző. Ezzel a legfontosabb fejezete a kötetnek lezárul, benne leírással, elemzéssel, nagyszámú helyszínen gyűjtött adattal, gazdag levéltári és korabeli egyházi forrásokkal, továbbá fényképekkel, grafikákkal, mérnöki felmérésekkel, tökéletes képet nyújtva a Káli-medence nyolc településének 18—20. századi népi építészeti jellemzőiről, az épületek használatáról, vala251