Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen elnevezés élt Somlón is.78 *) A kitaposott szemek a kádba kerültek. Az I. világháború előtt némelyek a kádba öntött szőlőjüket azon kívül állva fával csomas^úták, döngölték, de a direkt termők a szőlőzúzás ilyen módjához keménynek bizonyultak. Magyarországon a 19. század elején, Sárkeresztesen az előző századforduló után kezdtek terjedni a szőlőzúzást könnyítő, kézi hajtású darállók. Eleinte a székesfehérvári kisebb műhelyekből kikerült fahengeres eszközöket használták. Az erős alapon épített, nehéz szerkezetnek — a fakád gömbölyűsége miatt — fogantyúját az egyik oldalán hosszabbra, a másikon rövidebbre készítették. Az 1930-as évektől ezeket kezdték felváltani a gyári, vashengeres fajták, olyannyira, hogy a fahengeresek még a II. világháború előtt elkoptak, eltűntek. A darállást kád felett végezték. A kerek vagy ovális alakú fakádak nagysága 6-8—10, esetleg 12 hektó körüli volt. Az 1930-as évek végén, az 1940- es évek elején egymás után készíttettek a présházakba, a pincelejárat közelébe betonkádakat. Készítőjük a magyaralmási Klujber vagy a csókakői Csöngedi kőműves volt, nagyságuk 6—8 hl körül mozgott. Ezek egy része még napjainkban is használatban van. A kádakba a kifolyó lyuk fölé ssfirőkosarat raktak. Magassága megegyezett a kádéval. Parasztemberek, kik vékát is tudtak kötnji, fűzfavesszőből fonyták. 1945 előtt és után egyaránt a legtöbbjét a falubeli Sramek János készítette. Az 1960-as évek elején 20 Ft-ot kért darabjáért. Kosárként egy ideig felhasználták a háborúból maradt henger alakú vessző lőszertartókat is. Valamennyi szőlőfajtával kapcsolatos eljárás a fehérbor készítési technikájának felelt meg, akkor is, ha a szőlő kék bogyójú volt, melynek bora így piros vagy pirosas színű lett. Az összezúzott szemeket a zsákból vagy a kádból a présbe merték át. Az átrakást kézzel vagy egyfülű faedénnyel, a finakkal, 1945 után lapáttal is végezték. Fejér megyében a 18. század végétől mindenütt előfordultak középorsós prések.77 Sárkeresztesen a két legrégibb, az 1960-as évek végéig használt tölgyfa középorsós prés 19. század közepi volt. Mindegyik a község módosabb családjainak tulajdonát képezte. Az SZI, azaz Szabó István monogrammal ellátott darab 1852-es, Mészáros Péterjánosé pedig 1857- es datálású volt. A faprésekhez vörösmárván (süttői mészkő) tálcát használtak. Az előbbi préshez tartozóra folyó betűkkel vésték rá: Ssyabó István 1858. Mindkét prés főgerendáján körzővel szerkesztett, egyenesekből, félkörívekből, körívekből álló díszítmény volt látható. Valószínű, hogy ezek az eszközök egy környékbeli mester műhelyéből kerültek ki. Az iszkaszentgyörgyi református egyház tulajdonában egy azonos szerkezetű, méretű, díszítésű, 1854-es keltezésű borsajtót örökíthettem meg 1978-ban. Az emlékezet szintén őrzi az ilyen középorsós, márvány vagy tölgyfa tálcájú préseket. Inkább csak a nagygazdák, a módosabb emberek rendelkeztek velük. A faprések ládája mindössze 40—80 liter űrtartalmú volt. Az orsó szorítása nyomán a des^kaódalu ládo kifúrt liktyain jött a must. A présölést férfiember, rendszerint a szőlőtulajdonos végezte. Az 1930-as évektől terjedtek el az újabb szerkezetű, néhol még ma is használatos prések. Eleinte Székesfehérváron vásárolták fabrikáló munkásoktól, lakatosoktól, akik a Déli Vasúti Műhelyben dolgoztak, és hozzájutva némi vasanyaghoz, előállították azokat. A beton alap 3 vaslábra került, a fa részek tölgyből készültek, az eszköz mintegy 70 litert fogadott be. Az ár 1940-ben 5 mázsa búzáéval, azaz 100 pengővel volt egyenlő. Ugyanekkor jelentek meg az azonos szerkezetű, de valamivel drágább gyári prések. A borsajtókat súlyuk miatt nehezen lehetett szállítani, ezért alig kölcsönözték. Jogszokásként, inkább ledolgozás fejében a szegényebb ember a tulajdonos présházában végezhette el a szőlő kipréselését. A présházakban a rögzített betonkádakat célszerűen úgy helyezték el, hogy azokból a must a pincébe vezető lépcső melletti beugró részbe tett kb. 100 literes bocskásba, s^apullóba vagy a kábosajás hordóba folyjon. Abból a 3-4 literes fa finakkal egy kb. 15 literes faedénybe, a fertába vagy fertályba merték. A fakádakat hasonló módon igyekeztek elhelyezni, a fertályba folyatták belőlük a mustot. A fertályból a pincebeli hordóba a réz kifolyóval ellátott faedényen, a tátikén át öntötték a mustot. A préselésnél szintén a fertályba folyt a szőlő leve. A présházban történő feldolgozás, a leszűrt must pincebeli elhelyezése a Dunántúl nagy részén általános volt, gyakorlata már a 14. századtól adatolható.80 Rendes gazda a szüretet megelőzően, pár héttel korábban újra kimosta a kiürítés után már egyszer elmosott hordókat. A mosást, ^ötykölést tiszta vízzel végezték. A borkiiet nem kaparták ki, mert úgy tartották, belülről jól konzervál, javítja a hordók minőségét. A megszárított hordót kívülről nem kenték be, legfeljebb egyesek olajjal, melyről mások úgy vélekedtek, hogy így nem tud szellőzni az edény, vagyis károsul a bor. Kimosás után, majd havonta áslangótak. A vászonra futtatott kénből kevesebbet kellett használni, mint a későbbi kénlapokból. Az új hordót tiszta vízzel heteken át áztatták, közben többször cserélve a folyadékot. Másik módszer az égetett mész használata volt, mely a vízbe dobva forrt, marta a hordót. Még mások forró vízzel, abba tett meggyfalevéllel tisztítottak, vagy vasgálicot tettek a vízbe. Ha az új hordót nem áztatták ki kellően, csersavas lett a beletöltött bor íze. 80 CSOMA 1978-80, 45. ÉGETŐ 1977b, 339-340. KECSKÉS 1982c, 88. 193
