Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen A hagyományos paraszti borászat, borkezelés Sárkeresztesen az átlagos szintű szőlőművelési ismeretek mögött maradt. A borra kevesebb gondot fordítottak, mint a szőlőre, de hiányzott is hozzá a szükséges — elsősorban kémiai — ismeret. (Hasonlóak voltak a tapasztalatok Alsónémedin.81) A szőlősgazdák egy részének mégis jó kis bora vót. A többféle szőlőt összekeverték, nem veszettek, külön velük. Kivételt az említett néhány gazda szelíd sülleje jelentett. Fukarabb parasztok a piros borhoz vizet is öntöttek. Egyikőjükön rajta is maradt: Öncsünk még hozçfi János, mer még piros! A musttal kétharmad-háromnegyedig töltött hordók szfijjáro leginkább dugót raktak, de volt aki a fókhébér szárát engedte le vagy csapot tett bele. A kotyogót nem ismerték. Forrás idején a felhalmozódott mustgáz miatt csak gyertyával mentek a pincébe. Ha az elaludt, visszafordultak. Amikor forrás után a bor letisztult, a hordókat feltöltötték. Ha kevés bor forrt meg a hordókban, így vigasztalták magukat: Majd ammennyi termett, aszyt isszuk meg! Tudomásul vették, ha valamelyik évben kevesebb gyutott (jutott). Az első fejtést, a bor és a seprő elválasztását karácson táján végezték. Sokan nem is fejtették le többször, azért is, mert a második fejtés idejére, április-májusra italuk elfogyott. A fejtéshez megvárták a napos, tiszta időt, mert az analógia alapján azt tartották: Fényes időbe köllfejtenyi, hogy fényes legyen a bor! A munkát férfiak, főleg idősebbek végezték. Ha üres hordójuk volt, egyből abba fejtettek át, egyébként a kádba, onnét vissza a kimosott hordóba. A pincéből a hordókat kézben hozták föl, vagy létraszerű faeszközön, a kujcsorgyán hajtották fil. A nagy hordók sokszor évekig a pincében maradtak, csak odalenn mosták ki úgy-ahogy. Levittek egy kéve szfiirt (kukoricáskor), azon fitykőték meg. Gondos gazdák a hordó mosását bő vízzel, többször egymás után a présház előtt végezték. Elterített szénán forgatták a hordót, kívül is lemosták, megszárították, akona és vakcsap nélkül levegőztették, majd a pincében áslangóták. Egyes régimódi gazdák úgy vélekedtek, legjobb a hordót borral elmosni, de a gyakorlatban ezt kevesen követték. A söprőt, rajta egy fertály borral a fejtés után többen a hordóban hagyták, nem mosták ki. Szerintük a söprőetartya a hordót. Elképzelésük összhangban állt az előző századfordulóig általános magyar paraszti gyakorlattal.82 Valójában pedig a bor megvirágosodott. A palo^snas^agu, beteg bort megvessfisöprüz(ték. Kádba töltve seprűvel keverték, csapkodták, hogy levegőzzön, azután töltötték vissza. A félig töltött, fébehagyott hordóban a bor felszínén pókhálószerű, szürkésfehér lepedék jelent meg, az ital megvirágosodott. Tavasz felé különösen a gyönge bort fenyegette ez a veszély. A hordót csapra verve átfejtették. Ilyenkor a tároló edény és a fertály oldalán maradt a virág. Ám ha sokáig darabba vót, újra megvirágosodott. Nagy ügyet nem csináltak a betegség következtében csökkent alkoholtartalmú és savmennyiségű borból, azt is megitták. Ha üvegbe töltötték, a feljött virágot lelöttyintették. A gyenge borok másik ismert betegsége az ecetesedés. Az ecetsavas erjedés nyomán a bor előbb szagos, savanyú, végül nyúlós ízű lett. A sárkeresztesieknél a vizsgált korban a virágosodás után gyakran megecetesedett a bor. Ellene vagy a javítás érdekében szinte semmit sem tettek. Lassacskán ezt is megitták. Egyesek az ecetes borból pálinkát főzettek, de igen keveset adott. Rossz hordóban büdös lett a bor. így jártak sokszor azok is, kik a kifogyott hordót csak szüretre mosták ki, a seprőt benne hagyták. Az ilyenből már többé nem lett jó hordó. Legfeljebb ha a kádár kikaparta, de erre nem szívesen áldoztak. A több éven át használaton kívüli, illetve nedvesen, kénezés nélkül eltett hordó megdohosodott. A boroshordót sokan azonnal csapra ütötték. Mások előbb tökhébérre szjták, és amikor a hébér már nem érte el a bort, akkor ütötték csapra. Általában 300 literesnél nagyobb hordót szoktak csapra ütni. Vagyis a kisebb hordókhoz nem használtak csapot. Úgy vélekedtek, hogy akkor a legerősebb, legjobb a bor, mikor a hordó tele van, és a fogyással gyengül. A fejtésnél és a szívásnál a II. világháború után kezdték használni a gumicsövet, a slagot. Először a közeli, bakonyi bányákban dolgozóktól szereztek, majd már üzletekben is vettek. Kölcsönkérték egymástól, szívesen dolgoztak vele, mert meggyorsította a fejtést. A bor szeszfokát cukor hozzáadásával az 1960-as évek végéig nem javították. Csigert viszont készítettek. A kiprésőtt szőlőt, a törköt kádba dobálták, vizet öntöttek rá, egy-két hétig állni hagyták, amíg forrnyi nem kezdett. De inkább forrás előtt, vagy annak kezdetekor újra kipréselték. Külön hordóba tették, ahol aztán végleg megforrt. Kevésszőlőjű vagy fukar parasztok készítették. Rossz bor lett belőle, mely sokszor csak meghajtotta fogyasztóját. Az 1970-es évek végén elvétve még készítették, de már cukor hozzáadásával. Nyáron a seprőből víz hozzáöntésével csináltak csigert. Ezzel is inkább magukat vagy fösvényebb gazdák a kapásukat csapták be. A törköt fahordókba rakták és pálinkát főzettek belőle. Az óbor ritkának számított, hiszen legtöbb helyen a következő szüretig sem tartott ki a termés. A régi öregek kevésszer itták, de anná többet emlegették az^avétt bort. Vagyis a 19. századi elődök jóformán csak ujjbort ittak. Sokan a 20. században is jobban szerették, mint az óbort. 81 CSOMA 1980, 322. 82 KECSKÉS 1977,332. 194
