Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Szőlőfeldolgozás, borászat Nyár közepén-végén már látták a gazdák, hogy milyen termés várható, de óvatosan nyilatkoztak: Még sok éjjé kinn alus^ik. Egyidejűleg hasonlítgatták a várható termésnagyságot az előző évihez, a tavalyihó. Az emlékezet szerint a jogszokásnak megfelelően egykor a hegybíró határozta meg a szüret kezdetének időpontját, de az I. világháború után már mindenki akkor szüretelt, amikor akart. A két világháború között termelt fajok rendszerint október közepére értek be. A falu szegényebb rétegéből többen a szőlő teljes beérését sem várták meg, szüreteltek, hogy mielőbb boruk legyen. Néhányan a szeptember eleji, Marija nevenapi búcsúra szedtek a szőlőből, és kézzel mus^kóták ki a levét. Nem áll má ajaváról — biztatták magukat a korán szüretelők, az időjárást is okolva. Az ilyen embereket szólták meg, hogy nála nem virágosodik meg a bor. Vagy: Borbú nem maratt vóna nála vetőmag. A szüreteken a munka és a szórakozás kapcsolódott egybe. Szüretelni a rokonokat, komákat, szomszédokat béták. Nagygazdához ment a napszámosa és az aratója is. Ha valamelyik falusi családnak nem volt elég ssjiretölöje, felment a közeli uradalmi majorba, ahol a cselédasszonyok közt mindig talált munkaerőt. Egy vödör szőlőért elmentek, még örültek is a munkaalkalomnak. A rokonok már a szüret előtt megbeszélték egymással, hogy ki mikor kívánja a szedést elvégezni, így a jogszokás szerint visssçasegithettek egymásnak, össs^esegithettek. A rokonságon belül a tekintély, a vagyoni viszonyok határozták meg a sorrendet: E/öss^ör mindig Lajos bátyámét ssjiretötük, asgtán a mijenket, utojjáro Sándor bátyámét. Oda má asytán csak a% asszonyok meg a gyerekek gyutottak,férfiember nem nagyon. De igy vót e% takarodásná, meg vetésűé is. A szüret napján előbb mindenki evégett othunn, és 8-9 óra tájban verődtek össze a szőlőnél. A férfiakat rögvest pálinkával kínálták. Az asszonyok, leányok, a szedők késsel, ollóval régen faedényekbe, fapitlibe, sajtárba, melencébe, a két világháború között vájlingba, vödörbe, %ománcospitlibe, egyesek tepsibe ssjiretőtek. A ssçelidssjillôt külön szedték ott, ahol nagyobb mennyiségben termeltek (Szabó Lajos, Nagy Szűcs János, Szabadi József, Csöndör Varga István, Kiüti Sándor, Molnár Ferenc, Förhécz Sándor, Sarok Szabó Ferenc). Legtöbb családnál azonban valamennyi fajtát egybessçették. Egyesek a direkt termőkön belül a százszorost előrevették, mert azt rögtön lehetett préselni, míg a noahnál várni kellett, hogy rottyanjon, a forrás meginduljon, ugyanis a daráló nem tudta teljesen összetörni a szemeket. Az asszonyok, gyerekek által leszedett, késsel levágott fürtöket az edényekből a borosában álló fa puttonba öntötték. A férfiak puttonyosnak, és a darállóba butították a szőlőt. Közben a szomszédok, az arra járók kívántak a gazdának: Bő szüretet! Amennyiben a présház nem a szőlőföldön állt, úgy kocsira, szekérre rakott félfenekű hordókba, s^apullókba szedték a gyümölcsöt. A kisparasztok tulajdonából gyakran nem a pince vagy a présház hiányzott, hanem a feldolgozáshoz szükséges munkaeszköz, amelyet módosabbaktól kellett kölcsönkérni. Ha darálót kölcsönöztek, úgy annak meghozataláig a szőlőt időlegesen a kb. 150 1-es féfenekü hordóba öntötték. Napközben a férfiakat borral kínálták, bár legtöbb helyen nem nagyon szorgalmazták, mert ilyenkorra kifogyóban volt. Az asszonyok és a gyerekek mustot kaptak. Míg reggeü nem járt (legfeljebb egy darab kenyeret adtak, hogy egyenek hozzá szőlőt), addig délre %ománcos kánnákban mindig kivitték a birkahúsból készültgulást. A fűre letelepedve, ősi módon egy-egy közös tálból kanalaztak, külön a férfiak és külön a nők. A gyerekeknek a kánno tetejébe raktak ennivalót, esedeg a szülők vették maguk mellé őket. Az étkezés diós- és mákoskaláccsal vagy hajtókával zárult. A külön tányér használata az 1960-as, másfajta kalács készítése az 1970-es években kezdett terjedni. Délután tovább folyt a munka, mely lehetőséget nyújtott a beszélgetésre, tréfálkozásra, évődésre is. A munka végeztével minden szüretelőnek teletöltötték az edényét, ez volt a fisçeccsége. Valójában a jogszokás a viss^asegittést kívánta meg. Napszámot senkinek se fizettek, a nagygazda is eüntézte szüretelő aratója, napszámosa munkáját egy vödör szőlővel. Vacsorát csak a tovább dolgozó férfiak kaptak. A szőlőfeldolgozási eljárást jelentősen befolyásolta, hogy a tulajdonos a feldolgozásra szolgáló hegybeü gazdasági épülettel, további gazdasági eszközzel mennyiben rendelkezett. A szőlősgazdák egy részének a hegyben nem volt présháza illetve pincéje, hanem a szőlőt a faluba keüett vinni. Otthon az udvaron vagy a kamrában dolgozhatták fel. A kisebb szőlőtulajdonosok a szükséges eszközökkel aüg rendelkeztek. Sokuknál hiányzott a puttony, a kád, a daráló vagy a prés, esedeg mindegyik. Módosabb gazdáktól kértek kölcsön szüret idejére, esetenként hozzájuk vitték el feldolgozásra a leszedett termést. A jogszokás szerint a darálóért és különösen a prés használatáért keüett ledolgozással fizetni. Daráló híján az 1930-as évek elején még többen tiporták a fürtöket. A fakádat vagy a ssgipullót féüg töltötték szőlővel, azután valamelyik férfi mezídáb megtaposta. Ha az edénynek csapja volt, úgy téglára tették, vagy a pincelépcső közelében helyezték el és a fertályba eresztették a mustot. Eüenkező esetben lemerték a levit. Még korábban, az 1920-as évekig zsákban tapostak. Ritka szövésű csojjánsyákba öntötték a szőlőt, megtekerték a zsák száját, szapulóba tették, és úgy tiporták. A parassitsisákot ilyen célra nem használhatták, mert az megdagadt, nem jött ki belőle a lé. (Hasonló eszköz és 192
